Találós kérdés-állatok

A bajusza égnek áll,
a borbélyhoz mégse jár.
A konyhában üldögél,
egeret fog, azzal él.
(macska)

Görbeszarvú nagy állat,
reggel, este tejet ad.
(tehén)

Varrni még senki se látta,
Mégis csupa tű a háta.
(sündisznó)

Tüske elől,
Tüske hátul,
Kiáll minden
Oldalából.
(sündisznó)

Zöld színű és fürge vagyok.
Hogyha farkam elvesztem,
nemsokára
lesz egy újabb, mivel újra
növesztem.
(gyík)

Fűben csúszik,
Fűben mászik,
Vízben siklik,
El nem ázik.
(kígyó)

Vízben élek, brekegek,
Ismertek-e gyerekek?
Szúnyoglábon élek,
A gólyától félek.
(béka)

Behúzódik a sarokba
a hálóját szövi, fonja.
(pók)

Egész nyáron vígan él,
cirip, cirip, így zenél.
(tücsök)

Fürge állat, hogy is hívják,
Ugrál ágról, ágra,
Mogyorót gyűjt nagy serényen
a fa odújában.
(mókus)

Kicsi fehér házikó,
benne sárga kiscsikó.
Széttörött a házikó,
kiugrott a kiscsikó.
(csibe)

Lábon járó párna,
a gúnár a párja.
(liba)

Föld alatt sötétben ásom
éjjel-nappal a lakásom.
(vakond)

Fúrója nincs és
folyton fúr,
A föld alatt ő az úr.
(ürge)

Nincsen hangom,
nem beszélek,
tiszta vízben
vígan élek.
(hal)

Él egy állat erdőn, réten,
bezárja a házát télen.
Kimegy, hogyha itt a tavasz,
mégis, félig otthon marad.
(csiga)

Rózsaszínű pici kígyó,
Lábak nélkül mozdul,
Füvek alatt, föld alatt
Alagutat fúr.
(giliszta)

Hét a pettyem,
bogár vagyok.
Ugye szeretsz engem?
Ha énekelsz,
meglebbentem
pipacspiros ingem.
(katica)

A füledbe zizegek,
meg is csíplek, ha lehet.
(szúnyog)

Szépnek tart felnőtt és
gyerek,
pedig csúf hernyóból
kelek.
(lepke)

Tarka, de nem virág,
szárnya van, nem madár,
álló napon a rét fölött száll.
(lepke)

Icipici repülő,
Vizek fölött, bokrok között
Szita szárnyakon röpködő.
(szitakötő)

Nem csicsergő - zúgó
madár,
mindenféle szemétre száll,
hat fekete póklábával,
királynak is fejére száll.
(légy)

Rügyet, falevelet rágok,
négyévenként kárt
csinálok.
(cserebogár)

Icipici lámpa
világít az éjben,
Úgy repül, mint a levél
a szélben.
(szentjánosbogár)

Nedves orrával szimatol,
A gazdája után lohol.
Ő a hűség mintaképe,
Házunk, családunk őrzője.
(kutya)

Mindig mosdik,
de sosem törölközik.
(macska)

Istálló a lakása,
Asztala a jászola,
A sörényét meg-megrázza,
Rányerít a friss szénára.
(ló)

Kedvelem a zsenge füvet,
lágy akár a selyem.
Mek-mek, én csak annyit
mondok:
kóstold meg a tejem.
(kecske)

Csengő cseng a nyakában,
Kint legel a határban.
Türelme nagy, orra pisze,
Puha gyapjú göndör szőre.
(bárány)

Turcsi orrú a mamám,
kunkori a farkincám.
(malac)

Fülem hosszú, bundám
selymes,
a farkincám pöttöm.
Húsvétkor a gyereksereg
nagyon várja a jöttöm.
(nyúl)

A nagyhangú kakaska

         Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy udvar, abban két ló, két kecske, tíz liba, húsz pipe, két kutya, öt macska – meg egy nagyhangú kakaska.

         Büszke volt a kakaska a hangjára, pitymallattól szürkületig fújta:     – Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!

         Szürkületkor nyugovóra tért a kakaska, s aludt másnap hajnalig. Akkor újrakezdte:        

– Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!

         – Csodás hang! Csodás hang! – burukkoltak elismerően a galambok.

         – Messzezeng! Messzezeng! – mekegték a kecskék.

         – Kiváló! Kiváló! – nyihogták a lovak.

         A kakaska büszkén húzta ki magát a sok dicséretre.

         Arra gurult a sün. Hallotta, mint dicsérik az állatok a kakaskát. Megállt, és nagyot pöffentett:

         – Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff!

         – Kukurikú, mit hallok?!

         – Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff!

         – Harsányabb?! – fortyant fel a kakaska. – A macskáknak nincs is hangjuk! Egész nap szunyókálnak!

         – Nappal szunyókálnak, pff, pff – pöfögött a sün –, ám éjszaka annál harsányabban kornyikálnak!

         – Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka alszik a világ!

         – Pff, pff... Keveset tudsz, kis kakaska, éjjel vadászik a macska!

         – Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka sötét van!

         – Pff, pff... Nem egészen, kakaska! Sötét égen fehér folt: világít a fényes hold.

         – Kukurikú... Mi az, hogy fényes hold?

         – Pff, pff... A hold: az éjszaka napja!

         Elcsodálkozott a kakaska. Még kukorékolni is elfelejtett. Elrejtőzött a kút mögé, s mind a fényes hold jöttét várta.

         Lassan besötétedett. A kakaska elálmosodott, de elszántan tovább várakozott.

         Végre feljött a hold. Az udvar öt macskája nagyot nyújtózott.

         – Pff, pff... Látod, kakaska? Látod?

         A kakaska hirtelen éber lett:

         – Látom! Látom!

         A macskák felültek a háztetőre, és hangolni kezdtek.

         – Pff, pff... Hallod, kakaska? Hallod?

         – Hallom! Hallom!

         A macskák teli torokból rázendítettek:

         – Máj, máj, máj! Májjal teli tál! Háj, háj, háj! Sárga kacsaháj!

         – Majd adok én nektek kacsahájat! – gurult méregbe a kakaska. – Majd kaptok ti tőlem májjal teli tálat!

         Keresett egy hosszú létrát. Nekitámasztotta az eperfa törzsének, s elindult rajta fölfelé.

         – Pff, pff! Hová mégy, kakaska?

         – Megyek az égbe!

         – Pff, pff! Miért mégy az égbe, kakaska?

         – Lehozom a holdat!

         – Pff, pff! Miért hozod le, kakaska?

         – Hogy a macskák ne találják!

         – Pff! Pff! És az miért jó, kakaska?

         – Ha nincs hold –, nincs kornyikálás!

         – Pff, pff! Ezt jól kifundáltad, kakaska!

         – Meghiszem azt, nyávogadta! Legszebb hang: a kakas hangja!

         Mikor idáig ért a nagyhangú kakaska, izgalmában akkorát ugrott, hogy a létra kicsúszott alóla, s úgy vágódott a földhöz, mintha a mennybolt szakadt volna le.

         A nagy zajra fölébredtek a lovak, a kecskék, a libák, a pipék, előfutottak a kutyák, odaugrottak a macskák. Látták, mi történt, s olyan kacagásba kezdtek, hogy arra a galambok is fölébredtek. Másnap még a verebek is mind a kakaskát nevették, hogy létrával akart az égbe menni.

         Attól kezdve a kakaska nem versenyez többé a macskákkal. Átalussza az éjszakát, s csak pitymallatkor kezdi az énekét:

         – Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!

Kalaposmanó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elfelejtett kalapdoboz a bokor tövében. Abban lakott Kalaposmanó.

Így hívták, mivelhogy éjjel-nappal kalapot viselt. Ő maga varrta a fejrevalóját egy piros bőrkesztyűből, amit a kalapdoboz fenekén talált. Szép gömbölyűre formázta a kalap tetejét, míg olyan öblös nem lett, mint egy üst. A karimájára sombogyót tűzött.

– Enyém a legszebb kalap az erdőben! – nézegette elégedetten, s attól kezdve sosem vált meg a fejfedőjétől.

Egy tavaszi reggelen Kalaposmanó elhatározta, hogy meglátogatja a távoli bokrok alján élő rokonait. Becsukta a kalapdobozt, s dúdolgatva elindult az erdő túlsó végébe. Olyan peckesen lépegetett, hogy a fűben lapuló galambgombák mind felfigyeltek a közeledtére. Nehézkesen megbökték a kalapjukat, és mormoltak hozzá valamit.

– Tetszik a kalapom, öcskösök? – húzta ki magát Kalaposmanó, és jó hangosan dúdolni kezdett:

Gomba testvér, galambom,

jobb, ha ezt én kimondom:

kiskalapom nem adom!

És nagy léptekkel tovább sietett. A galambgombák csodálkozva pislogtak utána.

Kalaposmanó nemsokára elérte a fekete manók szállását. A fekete manók szívélyes legények voltak, mosolyogva lengették meg a kalapjukat a vendég előtt.

– Ej, de nagyon lengettek, de nagyon lengettek! – dünnyögte Kalaposmanó. – Csak nehogy az én kalapomat is lengetni akarjátok! – és jó hangosan dúdolni kezdett:

Manó testvér, galambom,

jobb, ha ezt én kimondom:

kiskalapom nem adom!

És továbbsietett. A fekete manók leesett állal bámultak utána.

Kalaposmanó végül elérkezett a távoli rokonok területére. Azok úgy megörültek a régen látott rokonnak, hogy összegyűltek az erdei tisztáson, és üdvözlésképpen levegőbe dobálták a sipkáikat.

– Puff neki, ezek meg dobálnak! Csak nehogy az én kalapomat is dobálni akarják! – torpant meg Kalaposmanó, és újból rágyújtott a nótájára:

Manó testvér, galambom,

jobb, ha ezt én kimondom:

kiskalapom nem adom!

A rokonok elhűlve bámulták Kalaposmanót, aki, ahogy jött, hipp-hopp, el is tűnt a tisztásról.

– Fityisz az orrotokra! – dünnyögte magában, és még gyorsabban szedte a lábát. – Hazamegyek! A kalapom nem adom!

Ahogy ott fut, ahogy ott szaporáz hazafelé, egyszerre kétségbeesett sírás üti meg a fülét. Körülnéz, hát egy madárfióka vergődik a borókabokor tövében.

Közelebb lép, s akkor látja, hogy nem is egy, hanem négy, nem is négy, hanem öt fióka vergődik a földön.

– Jaj, jaj, lefújta a szél a fészkünk! Jaj, jaj, végünk! Végünk! – jajveszékeltek a fiókák.

– Jaj, jaj, itt vész öt szép kicsi vérünk! Jaj, jaj, végünk! Végünk! – Kalaposmanó szétnézett, s akkor látta, hogy a bokor ágán a madárszülők is a fiókákat siratják.

Nagyot dobbant Kalaposmanó szíve.

– Segítek én, ne sírjatok! – ugrott szaporán, és kúszni kezdett a boróka ágán fölfelé. Fürgén fölmászott a bokor hegyibe, ott lekapta a kalapját, mintha mindig erre készült volna, és gyöngéden elhelyezte az ágak között, mint egy puha fészket.

– Itt az új fészek! – kiáltotta. – Lehet költözködni! De szaporán, míg szimatot nem kap a róka!

Hitték is, nem is a madárszülők a nagy csodát, ám nem sokáig gondolkodtak, hanem szép sorban a kalapfészekbe menekítették a fiókákat. No, volt is aztán öröm, volt hálálkodás:

– Sosem feledjük Kalaposmanó, hogy milyen nagy jót tettél vélünk! Élünk!

– Semmiség! – mosolygott szerényen Kalaposmanó, és abban a pillanatban ő is úgy érezte, hogy nem történt semmi különös. Csak annyi, amennyinek történnie kellett.

Elbúcsúzott a madárcsaládtól, és könnyű szívvel hazasietett.

Kinyitotta a kalapdobozt, és megkereste a piros bőrkesztyű párját. Aztán leült, és varrt magának egy új kalapot.

Bartos Erika: Balaton

Úszik a vízben a ponty, meg a harcsa,
alszik a nádon a sok katica,
loccsan a tóban a nagy hasú garda,
éhesen ugrik a fürge csuka.

Halk szavú csónakot ringat a hullám,
benne pihennek a vén evezők,
kiskacsa alszik a nagykacsa hátán,
sorra kinyílnak a tarka mezők.

Béka kuruttyol a nád sűrűjében,
nyújtja a hattyú a karcsú nyakát,
szárnyal a gólya a harmatos égen,
gyík heverészik a parti mohán.

Csillan fénye a hajnali napnak,
kis hidat épít a büszke tavon,
illata árad a cifra tavasznak
csendesen ébred a szép Balaton.

Bartos Erika: Halak

Halak úsznak lenn a mélyben,
messzi tenger kék vizében.
Vannak köztük gömbölyűek,
hosszúkásak, sokszínűek.

Akad tüskés, csíkos, kockás,
világító, csigaformás.
Bajuszos és hullámdíszes,
pöttyös,foltos, csillagékes.

Szivárványos, cikcakkmintás,
átlátszó és piros sipkás.
Barátkoznak minden rákkal,
együtt úsznak a bálnákkal.

Korallmezőn kergetőznek,
cápák elől elrejtőznek.
Tátognak, de nem beszélnek,
kéklő vízben vígan élnek.

Bartos Erika: Sünvacsora

sünpapának sok a dolga,
amit talál, hazahordja.
Túl a sűrű csipkebokron
hat kicsinye várja otthon.

az első a szilvát rágja,
másodiké lett a málna.
Harmadiknak barack jutott,
negyedik a meggyért futott.

Ötödiké lesz az eper,
hatodiknak jár a szeder.
Sünmama a körtét kapja,
sünpapának jut az alma.

Falatoznak, vacsoráznak,
bokor mélyén lakomáznak.

Bartos Erika: Regölő

Egyet mondok, ugrik a béka,
Kettőt mondok, röppen a héja.
Hármat mondok, lépdel a kócsag,
Négyet mondok, indul a csónak.
Ötöt mondok, úszik a hínár,
Hatot mondok, gágog a gúnár.
Hetet mondok, szállnak a gémek,
nyolcat szólok, készül a fészek.
Kilenc óra, álmos a gólya,
Tíz kis csillag néz le a tóra.

Bartos Erika: Tele vele

Ugrik a béka,
csobban a tóba,
tele vele minden
lellei tócsa!

Pattan a béka,
csattog a lába,
ide-oda szálló
legyeket várja.

Kvakkog a béka,
nedves a bőre,
keszekusza nádról
pottyan a kőre.

Bartos Erika: Mókus

Mókus, mókus, makogó,
mancsában a mogyoró.
Makkot, gombát eszeget,
nem szereti a telet.

Mókus, mókus fut a fán,
ugrabugrál szaporán,
diót visz az odúba,
abból lesz a vacsora.