Címkék

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tavasz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tavasz. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. augusztus 20., hétfő

Fésü Éva: Mókus Péter kiskertje



Mókus Péter kiskertje
A napos, déli domboldalon már kinyitotta sok sárga ernyőjét a som, amikor Mókus Bence bácsi egy szép napon az odúablakon kinézett...
Ó, mennyi szépet látott! A nedves ágakon ezernyi napsugár táncolt! A parti füzeken sok kis bozontos barka bolyhosodott, mint megannyi icipici nyuszi farka!
Kék ibolya és sárga kankalin virult a réten meg a tavaszi vizek partjain. Vidáman énekeltek a hazatért madarak.
– Gyerekek! Ki az ágyból! – kiáltotta Bence bácsi. – Jó volna ott lent egy kiskertet csinálni, hogy barátságosabb legyen az odunk tája!
A három kismókus ujjongva, kiabálva dobálta le a mohapaplant. A lusta Peti is tüstént felpattant:
– Kertet? Pompás! Úgye most mindjárt megcsináljuk? Az őzeknek, rókáknak leesik majd az álluk, ha erre járnak!
A kis Balázs már magyarázta anyukának, hogy ő milyen szép kertet kerekít. Alig bírta izgalmában lenyelni a finom reggelit.
Az okos kistestvérke, Mókus Panna, tüstént keresni kezdte: van-e locsolókanna, ásó, kapa, gereblye.
– Van ám, kicsim, eredj le a fa alatti mély gyökérpincébe! – felelte Bence bácsi, mert arra volt kíváncsi, hogy fél-e a kislánya a sötétben.
Nem félt az! Okos volt! Lement, és hozta szépen a kiskapát, kisásót. Addigra Peti is, meg Balázs is lemászott a nagy fa derekáról. Szaladtak ki a napra, keresték, hol van egy jó földdarabka, hogy kiskertnek felássák.
Mosolygott Bence bácsi, mozgatta bajuszkáját. A mókuskák szorgalma neki is tetszett.
– Meglátjuk, kié lesz a legszebb!
– Itt legyen Petié! – és mindjárt kijelölte a kert helyét egy pálcikával.
Ez lesz Pannié – most legalább meglátom, hogy milyen ügyes a kislányom!
– Itt meg a tiéd, nézd, Balázska!
– Tündérkert lesz az, akárki meglássa! – mondta büszkén a legkisebbik, és mindjárt nekilátott, hogy elkészüljön estig.
Forogtak a kisásók, fordult a sok rögöcske, de Peti tenyerét az ásó nyele törte, hamar melege lett, s a bükkfa árnyékában pihent egy keveset. Lám, nem is hitte volna, hogy egy kertésznek ilyen sok a dolga!
Ezalatt Pannika az édesanyját kérte, hogy adjon sok virágmagot a köténye zsebébe, rezedát, violát, petúniát. Azokat elültette szépen sorba, utána friss vízzel meg is locsolta, és tulipánhagymát is rakott a puha földbe vagy egy tucatot.
Peti látta, hogy mit csinált, de ajkát biggyesztve legyintett:
– Mikor lesz abból még virág?!
A kis Balázs megállt egy percre. Ő is elfáradt már.
– No, persze! Csinálhatnánk ezt okosabban is! – És nagyot nevetett a kis hamis.
– Tudom már, Péter! A kertésznek is ész kell, s mindjárt virul a tündérkertje! Minek megvárni, míg a mag kikel? A réten ezrivel hajlik a sok virág a szélbe, csak el kell menni érte!
Máris szaladt, ahogy csöpp lába bírta:
– Apu! Hol a talicska?
Ráfektetett kisásót, kiskapát, s hajrá! Tolta is ki a rétre... Tengernyi virágot talált! A legszebbeket szépen körülásta, és gyökerestül kiemelte, úgy rakta fel a talicskára.
A nagy munkát hümmögve nézte Péter.
Nem! Ez sem jó! A sok sáros gyökérrel szép bundácskáját kente össze, és kétszer annyit ásott a kisöccse! Minek is az a sok piszkos föld alatti ág-bog? Anélkül sokkal szebbek a virágok!
És homlokára koppintott vidáman:
– Ohó, butuskák! Csak fáradjatok! Estére fájni fog a hátatok, de bezzeg én már kitaláltam, hogy mit kell tenni!
Gyorsan hazaszaladt, hozott egy jó nagy kerek kosarat, és sebbel-lobbal, ahogy érte, a sok réti virágot mind letépte. Szedett kökörcsint, habszegfűt, fehér virágú tőzikét, egy korai árvácskát sem kímélt, aztán a sárga mezei tyúktaréj is belekerült a kosárba. Vitte a sok virágot, remegő rezedát nagy diadalmasan a napos réten át.
Csöppet sem fáradt, inkább dudorászott. Örült, hogy milyen jó dolgot csinált, aztán vágott magának egy hosszú pálcikát. Kiskertje földjét azzal mind kifúrta, s a virágokat sorba beledugta. Virult a kert egy pillantás alatt!
A fél erdő összeszaladt, és Panni összecsapta kis kezét:
– De szép! Peti, ezt hogy csináltad?
Peti dölyfösen nézte, hogy Panni kiskertjében semmit se mutatnak a virágágyak, a kis Balázsnak meg hátra van még rengeteg sok munka, nagyon szuszog, piheg, talán már meg is unta.
– Gyere, apu! – kiáltott Mókus Péter – az én kertem a legszebb, nem is mérhető össze senkiével!
Bence bácsi tüstént odajött, de csodálatosképpen egy szót sem szólt, csak hümmögött. Peti unszolta:
– Apu, szólj!... Nem értem, a kiskertemet miért nem dicséred?
Az öreg mókus bácsi furcsán nézett, pici szemei gyanúsan ragyogtak, míg végül így szólt:
– Kisfiam, majd holnap!
– Holnap?
– Az ám! A rendes munka nem egy napra készül!
Volt izgalom, míg másnap a piros hajnal nappallá nem sápadt, s a rigó ébresztőt nem fütyörészett! Akkor Peti a kiskertjére nézett, s a lélegzete is elállt! Azt hitte, rosszat álmodik – meg is csípte magát! – de mindhiába, mert hervadtan feküdt a kert minden virága.
A hős kertésznél eltörött a mécses, kis mancsát nyomkodta könnyes szeméhez:
– Gonosz varázsló tette ezt! – zokogta –, biztosan belebújt egy nagy bokorba, s amint aludni mentem, virágaimat lekaszálta menten!
A testvérkék hallgatták szívszorongva. Balázs részvéte jeléül az ujjacskáját szopta, míg meg nem szólalt Bence bácsi:
– A lustaságod volt a rossz varázsló, mert lám, a hamar munka sohasem igazán jó! A leszedett virág csak egy napig, ha él, elhervad, szárad, elviszi a szél. Hiába szép, hiába illatos... kell az a maszatos, erős, kis földbe markoló gyökér! Szavaira szepegő csend lett. A pajkos rigó sem füttyentett, úgy figyelte, hogy mi is történt? De Peti szépen letörölte könnyét, és irulva-pirulva, de zokszó nélkül újra munkához látott. Most már magot rakott a puha földbe, nem letördelt virágot...
Egyszer később, amikor arra jártam, tulajdon két szememmel láttam, hogy a magocska mind kikelt, s egy vidám, hosszú nyáron át virágzott a pompás kicsi kert...

2012. augusztus 15., szerda

Színtelen pillangó

Egyszer szörnyű dolog történt a virágos réten, ahol a színes szárnyú pillangók élnek. Pepikének, a kicsi pillangólánynak egy hatalmas eső lemosta tarka szárnyairól a színeket. Szomorú látvány volt a pillangólány színtelenül. Ezenkívül pillangóéknál igen nagy szégyen volt, ha valaki színtelen szárnyakkal jelenik meg a társai előtt. Még az is előfordult, hogy a többiek kiközösítik, nem állnak vele szóba.
      Amikor Pepike meglátta tükörképét a közeli patak vízében, keservesen elsírta magát, és elbújt egy sűrű bokorban. A közeli fa ágán ülő kismadár mindent látott, és megkérdezte tőle:
      — Mi a baj, Pepike? Miért itatod az egereket?
      Szegény kicsi pillangó ijedten kapta fel a fejét. Először azt hitte, valamelyik pillangótársa szólította meg. Nagyon megkönnyebbült, hogy csak egy kismadár.
      — Hogyne sírnék, nézd csak szárnyaim színtelenek lettek. Az eső lemosta róluk az összes színt. Hogyan menjek így a többi pillangó közé? Ha meglátják színtelen szárnyaimat, ahányan csak vannak, mind ellenem fordulnak. Még az is előfordulhat, hogy elkergetnek erről a szép virágos rétről. Mi lesz akkor velem. Elpusztulok, ha nem repdeshetek a sok, illatozó virág felett.
      — Ezért ne búsulj Pepike! — vigasztalta a kismadár —, segítek, hogy szárnyaid újból színesek legyenek.
      — Igazán? Megtennéd? — örvendett a pillangólány, és örömében boldogan ugrálni kezdett.
      — Természetesen, szívesen segítek a bajbajutottakon — válaszolta.
      — Hogyan tudsz segíteni, hogy szárnyaim ismét színesek legyenek?
      — Nagyon egyszerű, van nekem barátom a faluban. Egy kisfiú, aki csodásan tud festeni, és szüleitől nemrég kapott festőkészletet neve napjára.
      Pepike ámulva hallgatta a kismadarat, és alig várta, hogy megismerkedjen a kis festőművésszel, majd kíváncsian megkérdezte:
      — És mit kér, amiért befesti színesre a szárnyaimat?
      A kismadár hangosan elnevette magát:
      — Mit kér? Mit kér? Tudd meg, hogy barátom mindezt elkészíti ingyen, mert ő olyan rendes, segítőkész kisfiú.
      Ez megnyugtatta Pepikét, és a kismadárral vidáman elindult a falu felé.
      Hamar meg is érkeztek. Szerencséjükre a mérges kutya is valahol a hátsóudvarban húzta a lóbőrt, és nem figyelt fel rájuk, amikor megérkeztek.
      — Gergő! Gergő! — csipogta óvatosan a kismadár a fiúcska ablaka alatt egy faágra repülve. — Nyisd kis az ablakot! Beszélni akarok veled.
      Az ablak gyorsan kinyílt, és egy kócos fejű fiúcska nézett ki rajta.
      — Mit akarsz, Csicsergő? Miben segíthetek?
      — Nézd csak, nagy bajban van kicsi barátom, Pepike! Az eső lemosta a színeket szegénykének a szárnyairól. Légy szíves fesd újra őket, mert így a többi pillangó elkergeti a virágos rétről! Ugye megteszed?
      — Nagyon szívesen — mondta mosolyogva Gergő —, úgyis gyakorolnom kell a festést. Csak azt mondjátok meg milyen legyen?
      — Ezt rád bízom — felelte Pepike —, a kismadár azt mondta, hogy te gyönyörűen tudsz festeni. Azt szeretném, ha szárnyaim minél színesebbek lennének.
      — Ezen ne múljon — mondta és mindjárt neki is állt a munkának. Elővette a szépen rendben tartott festőkészletet a szekrényéből. Megkérte a pillangólányt, hogy foglaljon helyet az asztalon, majd festeni kezdett.
      Közben a kismadár kint az udvaron trillázott, hogy elterelje a háziak figyelmét. Mindenki az ő dalával volt elfoglalva, és senkinek nem jutott eszébe benyitni a kisfiú szobájába.
      Ezalatt Gergő olyan gyönyörű színeket varázsolt Pepike szárnyaira, hogy ilyen talán még a pillangókirálynak sem volt.
      Amikor elkészült elégedetten szemlélte munkáját.
      — Nézd csak, kicsi pillangó, ugye tetszik az új, színes szárnyad?
      Gergő egy tükröt tartott Pepike elé, hogy megcsodálhassa magát.
      — Szebbek, mint újkorukban — kiáltott fel boldogan a pillangólány, és alig várta, hogy megmutassa társainak.
      Gyorsan megköszönte a segítséget a kismadárnak és Gergőnek:
      — Köszönöm, drága barátaim a segítséget. Megmentettétek az életem. Most mennem kell, a többiek már várnak. Ég áldjon bennetek!
      A kis festőművész nem vette zokon, hogy Pepike ilyen hamar visszarepült a virágos rétre, sőt örült, hogy mások is láthatják, milyen szépen tud festeni, pedig még csak óvodás. Igaz nagycsoportos.
     
      Ha találkoztok egy szépséges, színes szárnyú pillangóval, tudjátok meg, bizonyára neki is Gergő festette szárnyait.

2012. május 17., csütörtök

Borika fája


 


Borikáék utcájában egy reggelen befordult két bácsi. Ásót, kerti szerszámot cipeltek. Egyikük talicskát tolt, azon egy halom vékony fácska volt összekötözve.
Az egyik bácsi felgyűrte az inge ujját, és ásni kezdett.
Felásott egy kis négyszögnyi földet azt utca szélén, s a friss, porhanyós földbe beültetett egy karcsú fácskát. Éppen Borikáék ablaka előtt. A másik bácsi karót kötözött a kis fa mellé. Aztán odébb mentek, és újból ásni kezdtek.
Borika az ablakban bámészkodott.
- Nézd csak, édesanya, nézd! Mit csinál a bácsi?
- Fát ültet, Borikám.
- De hát ez nem fa! Ez csak olyan, mint egy bot.
- Még fiatal - mondta édesanya. - Majd ha megnő, megerősödik. Szép lombos fa lesz belőle.
- És miért rakott oda a bácsi még egy fát?
- Az karó. Védi a kis fát. Még olyan gyenge, hogy a szél is meghajlíthatja, eltörheti. A karó vigyáz rá.
Borika csak hallgatott, és el nem jött az ablakból addig, amíg a bácsik az utolsó kis fát is el nem ültették. Másnap reggel szaladt az ablakhoz.
- Még nem nőtt meg a kis fa?! Ugyanolyan, mint volt! - kiáltotta csalódottan.
Édesanya nevetett:
- Várj csak, várj. Nem megy az olyan gyorsan. Eső meglocsolja, nap melengeti, s a fácska mindennap nő egy kicsit. De olyan kicsit, hogy azt észre sem veszed. Mire te megnősz, szép nagy fa lesz belőle is.
Borika ezután is sokszor elnézegette, mit csinál a kis fa. Hogyan pattannak ki rajta a rügyek, hogyan bontja ki az első levélkéket, s milyen boldogan nyújtózik a nap felé. Ezt megérti Borika, a napot ő is nagyon szereti, s biztatgatja is a kis fát:
- Úgy, úgy napozz csak, te kis fácska. A te leveleid zöldek lesznek a naptól, én meg ilyen szép barna leszek, látod?!
Ha a fiúk a ház előtt labdáznak, kergetőznek, s szaladtukban megkapaszkodnak a fiatal fa gyenge törzsében, Borika rájuk szól:
- Ne bántsátok a kis fát, nem szabad rángatni.
A kis fa és Borika együtt növekedett. De Borika gyorsabban nőtt. Egy szép napon már elment egyedül a boltba... Óvatosan fogta a tejeskannát, és csak a fejével bólintott a kis fának, amikor elment mellette:
- Most nem tudok integetni, kis fácskám, mert kilötyög a tej!
Édesanya büszkén fogadta:
- Mit szólt a tejes néni, Borikám?
- Azt mondta, hogy: tessék kisasszony, egy liter tej - nevetett Borika. - Pénzt is kaptam ám vissza, itt van a zsebemben!
Azontúl Borika minden nap elmehetett a kannával a boltba, és egyedül vásárolta meg a tejet. Édesanya nagyon meg volt elégedve. De egy napon megcsóválta a fejét. Ejnye! Itt valami nincsen rendben. A tej napról napra keveseb lesz.
- Kislányom - mondta Borikának -, gyere, visszamegyünk együtt a tejes nénihez. Hiszen ez még egy fél liter sincs! Alig van félig a kanna!
Borika nagyon piros lett, és lehajtotta a fejét.
- Talán megittad, Borikám? - kérdezte édesanya.
- Nem... én nem...- szepegett Borika. - Édesanya... ne haragudj!... - és elkezdett keservesen sírni.
- Miért ne haragudjak? Ne sírj, hanem mondd el szépen, hogy mi történt?
- Édesanya... a kis fa... az én kis fám! Az eső olyan ritkán esik... és szegényke folyton csak vizet igyék?! Biztosan éhes is... ráöntöttem a tjecskéből... hogy hamarabb nagyra nőjön!
Édesanya elnevette magát.
- Ó, te kis csacsi! Fák nem isznak tejet! Hát nem tudod, hogy a fa, mint a többi növény, a földből szív magának táplálékot a gyökereivel? Az az ő eledele! De abban igazad van, hogy sok-sok víz kell neki. gyere, töröld meg a szemedet, elmegyünk valahová.
Elmentek, és vettek egy szép kis locsolókannát. Olyan zöld színe volt, mint a friss faleveleknek.
- Ez a tiéd, Borikám - mondta édesanya. - Ezentúl te fogod meglocsolni a kis fát. De a tejet békén hagyd ám! Azt mi isszuk meg
Úgy is lett. Édesanya esténként kirakta a kék bögrét, és teleöntötte tejjel:
- Ez a tiéd, Borikám! - mondta.
Utána elővette a zöld kannát, és megtöltötte vízzel:
- Ez meg a kis fáé! Össze ne téveszd!
Ezen Borika nagyot nevetett, és mintha a kis fa levelei közül is susogó kuncogás hallatszott volna. Azután mindenki megitta a magáét és aludni tértek.

(Tasnádi Éva)

Kalaposmanó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elfelejtett kalapdoboz a bokor tövében. Abban lakott Kalaposmanó.
Így hívták, mivelhogy éjjel-nappal kalapot viselt. Ő maga varrta a fejrevalóját egy piros bőrkesztyűből, amit a kalapdoboz fenekén talált. Szép gömbölyűre formázta a kalap tetejét, míg olyan öblös nem lett, mint egy üst. A karimájára sombogyót tűzött.
– Enyém a legszebb kalap az erdőben! – nézegette elégedetten, s attól kezdve sosem vált meg a fejfedőjétől.
Egy tavaszi reggelen Kalaposmanó elhatározta, hogy meglátogatja a távoli bokrok alján élő rokonait. Becsukta a kalapdobozt, s dúdolgatva elindult az erdő túlsó végébe. Olyan peckesen lépegetett, hogy a fűben lapuló galambgombák mind felfigyeltek a közeledtére. Nehézkesen megbökték a kalapjukat, és mormoltak hozzá valamit.
– Tetszik a kalapom, öcskösök? – húzta ki magát Kalaposmanó, és jó hangosan dúdolni kezdett:

Gomba testvér, galambom,
jobb, ha ezt én kimondom:
kiskalapom nem adom!

És nagy léptekkel tovább sietett. A galambgombák csodálkozva pislogtak utána.
Kalaposmanó nemsokára elérte a fekete manók szállását. A fekete manók szívélyes legények voltak, mosolyogva lengették meg a kalapjukat a vendég előtt.
– Ej, de nagyon lengettek, de nagyon lengettek! – dünnyögte Kalaposmanó. – Csak nehogy az én kalapomat is lengetni akarjátok! – és jó hangosan dúdolni kezdett:

Manó testvér, galambom,
jobb, ha ezt én kimondom:
kiskalapom nem adom!

És továbbsietett. A fekete manók leesett állal bámultak utána.
Kalaposmanó végül elérkezett a távoli rokonok területére. Azok úgy megörültek a régen látott rokonnak, hogy összegyűltek az erdei tisztáson, és üdvözlésképpen levegőbe dobálták a sipkáikat.
– Puff neki, ezek meg dobálnak! Csak nehogy az én kalapomat is dobálni akarják! – torpant meg Kalaposmanó, és újból rágyújtott a nótájára:

Manó testvér, galambom,
jobb, ha ezt én kimondom:
kiskalapom nem adom!

A rokonok elhűlve bámulták Kalaposmanót, aki, ahogy jött, hipp-hopp, el is tűnt a tisztásról.
– Fityisz az orrotokra! – dünnyögte magában, és még gyorsabban szedte a lábát. – Hazamegyek! A kalapom nem adom!
Ahogy ott fut, ahogy ott szaporáz hazafelé, egyszerre kétségbeesett sírás üti meg a fülét. Körülnéz, hát egy madárfióka vergődik a borókabokor tövében.
Közelebb lép, s akkor látja, hogy nem is egy, hanem négy, nem is négy, hanem öt fióka vergődik a földön.
– Jaj, jaj, lefújta a szél a fészkünk! Jaj, jaj, végünk! Végünk! – jajveszékeltek a fiókák.
– Jaj, jaj, itt vész öt szép kicsi vérünk! Jaj, jaj, végünk! Végünk! – Kalaposmanó szétnézett, s akkor látta, hogy a bokor ágán a madárszülők is a fiókákat siratják.
Nagyot dobbant Kalaposmanó szíve.
– Segítek én, ne sírjatok! – ugrott szaporán, és kúszni kezdett a boróka ágán fölfelé. Fürgén fölmászott a bokor hegyibe, ott lekapta a kalapját, mintha mindig erre készült volna, és gyöngéden elhelyezte az ágak között, mint egy puha fészket.
– Itt az új fészek! – kiáltotta. – Lehet költözködni! De szaporán, míg szimatot nem kap a róka!
Hitték is, nem is a madárszülők a nagy csodát, ám nem sokáig gondolkodtak, hanem szép sorban a kalapfészekbe menekítették a fiókákat. No, volt is aztán öröm, volt hálálkodás:
– Sosem feledjük Kalaposmanó, hogy milyen nagy jót tettél vélünk! Élünk!
– Semmiség! – mosolygott szerényen Kalaposmanó, és abban a pillanatban ő is úgy érezte, hogy nem történt semmi különös. Csak annyi, amennyinek történnie kellett.
Elbúcsúzott a madárcsaládtól, és könnyű szívvel hazasietett.
Kinyitotta a kalapdobozt, és megkereste a piros bőrkesztyű párját. Aztán leült, és varrt magának egy új kalapot.