Színtelen pillangó

Egyszer szörnyű dolog történt a virágos réten, ahol a színes szárnyú pillangók élnek. Pepikének, a kicsi pillangólánynak egy hatalmas eső lemosta tarka szárnyairól a színeket. Szomorú látvány volt a pillangólány színtelenül. Ezenkívül pillangóéknál igen nagy szégyen volt, ha valaki színtelen szárnyakkal jelenik meg a társai előtt. Még az is előfordult, hogy a többiek kiközösítik, nem állnak vele szóba.

      Amikor Pepike meglátta tükörképét a közeli patak vízében, keservesen elsírta magát, és elbújt egy sűrű bokorban. A közeli fa ágán ülő kismadár mindent látott, és megkérdezte tőle:

      — Mi a baj, Pepike? Miért itatod az egereket?

      Szegény kicsi pillangó ijedten kapta fel a fejét. Először azt hitte, valamelyik pillangótársa szólította meg. Nagyon megkönnyebbült, hogy csak egy kismadár.

      — Hogyne sírnék, nézd csak szárnyaim színtelenek lettek. Az eső lemosta róluk az összes színt. Hogyan menjek így a többi pillangó közé? Ha meglátják színtelen szárnyaimat, ahányan csak vannak, mind ellenem fordulnak. Még az is előfordulhat, hogy elkergetnek erről a szép virágos rétről. Mi lesz akkor velem. Elpusztulok, ha nem repdeshetek a sok, illatozó virág felett.

      — Ezért ne búsulj Pepike! — vigasztalta a kismadár —, segítek, hogy szárnyaid újból színesek legyenek.

      — Igazán? Megtennéd? — örvendett a pillangólány, és örömében boldogan ugrálni kezdett.

      — Természetesen, szívesen segítek a bajbajutottakon — válaszolta.

      — Hogyan tudsz segíteni, hogy szárnyaim ismét színesek legyenek?

      — Nagyon egyszerű, van nekem barátom a faluban. Egy kisfiú, aki csodásan tud festeni, és szüleitől nemrég kapott festőkészletet neve napjára.

      Pepike ámulva hallgatta a kismadarat, és alig várta, hogy megismerkedjen a kis festőművésszel, majd kíváncsian megkérdezte:

      — És mit kér, amiért befesti színesre a szárnyaimat?

      A kismadár hangosan elnevette magát:

      — Mit kér? Mit kér? Tudd meg, hogy barátom mindezt elkészíti ingyen, mert ő olyan rendes, segítőkész kisfiú.

      Ez megnyugtatta Pepikét, és a kismadárral vidáman elindult a falu felé.

      Hamar meg is érkeztek. Szerencséjükre a mérges kutya is valahol a hátsóudvarban húzta a lóbőrt, és nem figyelt fel rájuk, amikor megérkeztek.

      — Gergő! Gergő! — csipogta óvatosan a kismadár a fiúcska ablaka alatt egy faágra repülve. — Nyisd kis az ablakot! Beszélni akarok veled.

      Az ablak gyorsan kinyílt, és egy kócos fejű fiúcska nézett ki rajta.

      — Mit akarsz, Csicsergő? Miben segíthetek?

      — Nézd csak, nagy bajban van kicsi barátom, Pepike! Az eső lemosta a színeket szegénykének a szárnyairól. Légy szíves fesd újra őket, mert így a többi pillangó elkergeti a virágos rétről! Ugye megteszed?

      — Nagyon szívesen — mondta mosolyogva Gergő —, úgyis gyakorolnom kell a festést. Csak azt mondjátok meg milyen legyen?

      — Ezt rád bízom — felelte Pepike —, a kismadár azt mondta, hogy te gyönyörűen tudsz festeni. Azt szeretném, ha szárnyaim minél színesebbek lennének.

      — Ezen ne múljon — mondta és mindjárt neki is állt a munkának. Elővette a szépen rendben tartott festőkészletet a szekrényéből. Megkérte a pillangólányt, hogy foglaljon helyet az asztalon, majd festeni kezdett.

      Közben a kismadár kint az udvaron trillázott, hogy elterelje a háziak figyelmét. Mindenki az ő dalával volt elfoglalva, és senkinek nem jutott eszébe benyitni a kisfiú szobájába.

      Ezalatt Gergő olyan gyönyörű színeket varázsolt Pepike szárnyaira, hogy ilyen talán még a pillangókirálynak sem volt.

      Amikor elkészült elégedetten szemlélte munkáját.

      — Nézd csak, kicsi pillangó, ugye tetszik az új, színes szárnyad?

      Gergő egy tükröt tartott Pepike elé, hogy megcsodálhassa magát.

      — Szebbek, mint újkorukban — kiáltott fel boldogan a pillangólány, és alig várta, hogy megmutassa társainak.

      Gyorsan megköszönte a segítséget a kismadárnak és Gergőnek:

      — Köszönöm, drága barátaim a segítséget. Megmentettétek az életem. Most mennem kell, a többiek már várnak. Ég áldjon bennetek!

      A kis festőművész nem vette zokon, hogy Pepike ilyen hamar visszarepült a virágos rétre, sőt örült, hogy mások is láthatják, milyen szépen tud festeni, pedig még csak óvodás. Igaz nagycsoportos.

     

      Ha találkoztok egy szépséges, színes szárnyú pillangóval, tudjátok meg, bizonyára neki is Gergő festette szárnyait.

Karácsonyfadíszek

Karácsonyfadíszek

Pille-Rin az utcán mendegélt nagyapóval. Már égtek a lámpák, alkonyodott.Hulldogált a hó. Pille-Rin erősen fogta nagyapó kezét, mert nagyon rossz volna elveszni most, karácsony előtt, lámpafényben, hóhullásban.
A hópihék rátelepedtek Pille-Rin piros kesztyűjére, pedig az már amúgyis csupa fehér pötty volt. És most az
igazi hópelyhek összekeveredtek a mama kötötte fehér gyapjúpelyhekkel.
Fehér pöttyös lett nagyapó fekete kabátja is.
Azért jöttek be a városba, hogy gyertyát vegyenek a karácsonyfára. De Pille-Rin még karácsonyfadíszeket
is szeretett volna. Minden kirakatban karácsonyfa pompázik, üveggömbök tündökölnek rajta, kék, sárga, piros, zöld gömbök meg csillogó kis nyulak, mézeskalács házikók, piros pöttyös
gombák... És Pille-Rin minden bolt előtt megcibálta nagyapó kabátja ujját.
– Me-enjünk be! Ve-egyél!
De nagyapó csak egy csomag fehér gyertyát vett egy utcai bódéban. Azt mondta, hogy a fenyőfa díszek nélkül is szép. És mivel Pille-Rin csaknem sírva fakadt, vett egy kis doboz ezüstszálat is.
Ilyen ezüstszálat Pille-Rin maga is tudna készíteni csokoládé ezüstpapírjából.
Csak akkor még csokoládét is kellene nagyapónak vennie, méghozzá jó sokat.
A városban elintézték a dolgukat, ideje volt hazafelé indulni.
Pille-Rin kihúzta a kezét a nagyapóéból. Sírásra görbült a szája.
– El se jön hozzánk a Télapó, mertnem lesz szép a karácsonyfánk!
De nagyapa azt felelte:
– A fenyőfa tele van apró, zöld tűlevelekkel. Szép az magában is!
Pille-Rin azt mondta erre:
– A zöld szín nem is szép!
Nagyapó nem szólt semmit. Befordultak a sarkon az autóbusz-megálló felé.
Pille-Rin újra megszólalt:
– De igaz-igazán nem szép!
Nagyapó elmosolyodott, megcibálta Pille-Rin zöld szalagos hajfonatát.
– A fák is zöldek az erdőben. Zöld a fű is a fák alatt. A moha is. És a sötétzöld mohán világoszöld nyomok
maradnak, ha átszalad rajtuk a zöld szemű őzike.
– De a törzse barna a fenyőnek– makacskodott Pille-Rin. – Talán a barna is szép?
Nagyapó a szeme sarkából Pille-Rinre lesett, és mosolyogva válaszolt:
– A barna igazán nem szép.
Amire Pille-Rin azt mondta:
– Pedig a csokoládé is barna.
Nagyapó rákacsintott, és megfogta a kabátja gallérját.
– A mókus télen szürke, ilyen ni!
Nyáron barna és ugrándozik. Barna a mogyoró is, amit télen rágcsál. A cserebogár is barna. A vargányagomba is. Pille-Rin megehetné csokoládé helyett.
Pille-Rinnek erről eszébe jutott:
– A kirakatban láttam egy csokoládé cserebogarat. És képzeld csak, Liza öccse leette a gyantát a fenyőfáról,
pedig Juli néni megtiltotta. Nekem meg cserebogarat dugott a galléromalá. Csak az sárga volt.
Azt mondta erre nagyapó:
– A sárga sem szép.
– És így folytatta:
– A mi Pille-Rinünknek sárga a haja, mint a fenyőgyanta. Messziről Pille-Rin olyan, mint egy pitypangvirág,
csak a pitypangnak nincs befonva a haja. Meg aztán a pitypang sohasem duzzog, olyan, mintegy kicsi nap, mert a nap is sárga. Igaz, hogy a sárga nem szép szín.
– A juharfák meg a nyírfák is sárgák ősszel – fűzte hozzá Pille-Rin. – És amikor a levelek lehullanak, a föld is
sárga.
– Csak a fenyőfák zöldek az erdőben– folytatta nagyapó.
– És a zöld fenyőkönitt-ott piros toboz himbálódzik.
Pille-Rin erre azt mondta:
– A piros, az szép. A rókáknak is piros a farkuk.
A nagyapó ránézett Pille-Rinre, megszorította piros kesztyűs kezét, és hozzátette:
– Némelyik kisróka maga is piros.
Pille-Rin azt mondta:
– A farkasok szürkék, Piroskának meg piros sapkája van.
– Abban a fenyvesben – folytatta nagyapó –, ahol Piroska találkozott a
 farkassal, piros mellényű harkályok is aktak, csak Piroska nem vette észre
őket. És a szamóca is piros volt, csak Piroska nem szedett belőle. Egy pöttömnyi
piros bogár pedig beleröpült
Piroska kosarába, és mindent látott. De olyan picike volt, hogy a mesében
nincs is szó róla. Még kisebb volt, mint a pöttyök Pille-Rin kesztyűjén. Csak a pöttyök fehérek, a bogár meg pirosvolt.
Pille-Rin megkérdezte:
– Az erdőben vannak fehér díszek a fenyőfán?
– Fehérek nincsenek – felelte nagyapó.
– De mi majd fehér gyertyákkal díszítjük fel.
Ellen Niit