Zelk Zoltán: Kelj fel medve

- Kelj fel, medve, kelj fel már,
hoztunk mézet csöbörrel!
- Nem kelek én, álmomban
eszem teli vödörrel!
- Kelj fel, medve, jaj de szép
a hó a hegy tetején!
- Szebbet látok, álmomban
zöld erdőben járok én!
- Kelj fel, medve, nóta szól,
varjú mondja: kár, kár, kár...!
- Szebbet hallok, álmomban
vidám tücsök muzsikál!
- No, ha így van, hát aludj:
tavaszig ne bújj elő!
- Nem is bújok, csak ha majd
kicsal Gyertyaszentelő!

Jégország királya

Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi fia volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Éjjel-nappal búslakodott a szegény, hogy mit csináljon ezzel a teméntelen sok gyermekkel. Annyian voltak, hogy nem is talált valamennyinek más-más mesterséget. A legidősebből mészáros lett, de ez elvette a többinek a kedvét a mesterségétől, s valamennyi úgy megszólta a maga mesterségét, hogy ahány, annyifélébe fogott. Azám, csakhogy a legkisebbnek semmiféle mesterség sem maradott!

Mondta az apja:

- Légy, fiam, csizmadia, a csizmának mindig van keletje!

- Nem leszek én - mondá János (mert így hívták a legfiatalabbat) -, elég egy csizmadia egy famíliából!

- Hát aztán mi lesz belőled?

Felelte János:

- Vagy király, vagy halál.

Nagyot kacagott a szegény ember.

- Ó, te oktondi, te, hát azt hiszed, hogy olyan könnyű királynak lenni!

- Már vagy könnyű vagy nem, de én király leszek, ha addig élek is.

Hát bizony János nem tréfált, sokáig nem is teketóriázott, a kovács bátyjával csináltatott három vasbocskort, az anyjával süttetett három hamuban sült pogácsát, azzal elbúcsúzott mindenkitől, s indult szerencsét próbálni.

Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által, hetedhét ország ellen, s addig ment, amíg egy nagy fekete városba ért. Itt lakott Feketeország királya.

Nem sokáig gondolkozott, bement a palotába, egyenest a hopmesterhez. Köszönté illendőképpen:

- Adjon isten jó napot, hopmester úr, hát hogy s mint szolgál a drága egészsége?

- Isten hozott, te szegény legény! Én megvolnék úgy-ahogy, de te mi jóban jársz itt?

- Én bizony - feleié János -, azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem volna-e szükség királyra.

Nagyot nézett a hopmester, szeme-szája tátva maradt, de úgy, hogy bemasérozhatott volna rajta egy regiment katona.

Mondá János:

- Hát ne csodálkozzék, hopmester úr, ez nem tréfabeszéd!

De most már a hopmester akkorát kacagott, hogy a palota megcsendült belé.

Na hiszen, éppen jó helyen jársz itten. Tudod-e, hogy a királynak annyi gyermeke van, mint a rosta lika, még eggyel több? Azt sem tudjuk, melyiket tegyük meg királynak.

- Hát'szen jól van - mondá János -, akkor az Úristen áldja, szentelje meg kigyelmedet, hopmester uram, én megyek egy országgal tovább!

János ment tovább. Egy pár vasbocskor már elszakadt volt, most felkötötte a másodikat. Ment, mendegélt, s addig meg sem állott, míg Vörösországba nem ért. Azért hítták ezt Vörösországnak, mert itt ember, állat, minden vörös volt. De ő ezt szemügyre sem vette, ment egyenesen a király városába, ottan is a király palotájába, de most már nem ment a hopmesterhez, hanem egyenest a királyhoz. Mert azután jutott eszébe, mikor már eljött volt Feketeországból, hátha lóvá tette a hopmester; hátha nincs is gyermeke a királynak, s a hopmester foga vásik a királyságra.

Audienciát* kért, s a király mindjárt el is fogadta.

- Adjon Isten jó napot, vörös király őfelsége! Hát hogy s mint szolgál a drága egészsége?

- Köszönöm kérdésedet, fiam - felelé a király -, én csak megvolnék, mint öreg ember, de hát ugyan bizony mi szél vetett az én országomba, mert látom, hogy nem országombéli vagy?

Felelé János:

- Hej, felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, ha én ezt úgy egy szuszra elmondhatnám! Akár hiszi, akár nem, Székelyországból jöttem ide, hogy szerencsét próbáljak, mert annyian vagyunk testvérek, mint a rosta lika, még eggyel több, s nekem már mesterség sem jutott, mind elszedték előlem a bátyáim.

- Hát aztán mi szeretnél lenni? - kérdé a király.

- Én bizony azt gondoltam, hogy jó volna királynak lenni.

- Ú-úgy-e te! Azt hiszed, az olyan könnyű? Hej, fiam, nehéz hivatal az! Csak az tudja, ki próbálja.

- A'már igaz - mondá János -, de én azért megpróbálnám.

- Jól van - mondá a vörös király -, mondok neked valamit. Nekem nincs fiam, csak egyetlenegy leányom, de erre nem szeretném hagyni az országot, mert gonosz a szomszédunk. Hallottad-e már hírét Jégországnak? Ott van az a világ végén, még azon is egy sánta arasszal túl. Ennek az országnak a királya már sok borsot tört az orrom alá. Egész életemben arra törekedtem, hogy elfoglaljam az országát, de nem lehetett, mert ahány katonát odaküldöttem, az mind jéggé fagyott. Egy egész ármádiám áll ott megfagyva, egy tapodtat sem tudnak mozdulni a helyükből. Hej, hány herceg vállalkozott már, hogy így, hogy úgy elfogják a jégkirályt, minden katonáját, de még egy sem tért vissza!

- No, hát majd visszatérek én! - mondá János.

- El se menj, fiam, hiába! Nem ismered te a jégkirályt. Jég annak minden porcikája, s ha bosszantani akar engem, az országunk felé fordul, egyet fúj a szájával, s a legrekkenőbb nyárban fű, fa, virág, gabona, minden, de minden csonttá fagy az országomban.

- Már egy életem, egy halálom - mondá János -, én megyek, az Úristen áldja meg, felséges királyom!

A második pár bocskor már elszakadt volt, s János felkötötte a harmadikat is. Gondolta: amire ez elszakad, vagy király lesz Jégországban, vagy halál fia!

Ment hegyeken-völgyeken által, s estére egy kis házikóhoz ért. Gondolja, beszól ide, s szállást kér. Bemegy, s hát egy vénséges vén asszonyt talál. Volt legalább százezer esztendős, ha nem több.

Köszönti:

- Adjon Isten jó estét, öreganyó, hát hogy s mint szolgál az egészsége?

- Szolgál, ahogy szolgál - felelt az öregasszony -, csak lassabban beszélj, mert ha felébreszted a fiamat, vége az életednek.

- Nye, te, nye! - rikkantott János. - Hát ki s miféle az a kend fia?

- Az bizony a Nap, tudd meg, te szerencsétlen!

Hej, megijedt János! Hiszen ha ő azt tudta volna, bizony mindjárt suttogóra fogta volna a beszédet.

- Jaj, lelkem, öreganyám, ha én azt tudtam volna! No de ki is gondolhatta, hogy ilyen kicsi kalibában lakik a Nap!

Szerencsére a Nap nem ébredt fel álmából, s semmi baja sem történt Jánosnak. Mikor aztán olyan mélyen aludt a Nap, hogy ágyúszóval sem lehetett volna fölébreszteni, megszólalt az öreganyó:

- No, most mondd el, mi járásbéli vagy?

Elmondja János, hogy miben jár.

- Hej, édes fiam, nagy fába vágtad a fejszédet. Terajtad csak az én fiam segíthet egyedül. Hiába is mégy oda, mert jéggé fagysz, mint a többi, ha az én fiam egyszer arra nem veszi az útját.

Gondolta János, már csak megvárja, míg felébred a Nap, akkor megkéri szépen, hogy legalább egyszer vegye útját Jégország felé is.

Aztán egy kicsit elszundorított. Hajnal felé a Nap a sötét oldaláról a világosra fordult, s felszedelőzködött, hogy induljon el világjáró útjára. De mikor éppen indulóban volt, elejébe állott János, s köszönté illendőséggel:

- Adjon Isten jó reggelt, áldott Napom! Szerencsés visszajövetelét kívánom!

Megáll a Nap nagy csodálkozással, hogy hát miféle ember jár itt a világ végén, amin túl már csak Jégország van.

- Adj' Isten - felelt a Nap -, hát te ki s mi vagy, ecsém?

Elmondja János, hogy ő bizony szegény székely legény, hogy az apja azt szerette volna, ha csizmadia lesz, de ő inkább királyságra adta a fejét, történjék vele akármi.

- Ó, Napom, édes áldott Napom - mondá János -, tekints reám kegyesen, s ragyogj föl egyszer Jégországban is!

Azt mondá a Nap:

- Hm, ecsém, János, nem megy az olyan könnyen. Nagyobb úr is kérte már ezt tőlem. Hányszor könyörgött, istenkedett a vörös király, s mégsem ragyogtam föl Jégországban, mert nem kedvem szerint cselekedett. Én előbb kipróbálom az embereket, s ha látom, hogy érdemesek rá, akkor segítek rajtok.

- Köszönöm, áldott Napom, a szép beszédet - mondá János -, majd meglátod, hogy ha rám sütsz, nem sütsz hitvány emberre.

Azzal szépen elbúcsúztak egymástól. A Nap ment kelet felé, János észak felé.

- Na, te bocskor - mondá János a harmadik pár bocskornak, mikor felkötötte -, csak addig tarts ki, míg Jégországba érek, aztán lesz, ahogy lesz!

S ment, ahogy csak győzték a lábai. Addig ment, mendegélt, míg egyszer csak egy olyan magas hegy elé ért, hogy a teteje éppen a magasságos eget verte.

- Hej, szegény világ, vetett ágy - fohászkodott föl János -, mikor érek én ennek a hegynek a tetejére! Hat pár vasbocskor sem lesz annak elég.

Amint így évelődnek magában, egyszerre csak nagy nyöszörgést hall. Megy a nyöszörgés felé, s hát egy bokor tövében ott fetreng egy jegesmedve.

Kérdi János:

- Hát neked mi bajod, jegesmedve koma?

- Jaj, segíts rajtam, te jó legény, s bizony nem bánod meg! A jégkirály nagy vadászatot tartott, s hogy megmentsem az életemet, annak a hegynek a tetejéről ide leszöktem. Nézz csak ide, ahogy lezuhantam, egy szamártövis ment a talpamba, s most nem tudok innen megmozdulni, ha valami kegyes jó lélek ki nem húzza.

- No, ne búsulj, kihúzom én! - mondá János, s egy rántással ki is vette a szamártövist a medve lábából.

A medve mindjárt talpra ugrott, s azt mondta Jánosnak:

- Az Isten áldjon meg a jótételedért, te szegény legény! Ne félj, meghálálom, csak húzz ki egy szálat a bundámból, s ha bajba kerülsz, húzd végig ezt a szájadon, s mindjárt ott leszek melletted.

János hitte is, nem is, hogy lesz annak majd valami haszna, de kihúzott egy szálat a medve bundájából. Gondolta, ez ugyan nem nehéz, s elbírja. Aztán Istennek ajánlotta a medvét, nekiindult a hegynek.

Hét nap s hét éjjel mindig ment, s még csak a közepe táján volt a hegynek. Akkor azt mondta János magában: "Na, már elég volt a tréfából, egy kicsit ledűlök."

Leheveredett egy fa alá, s úgy elaludt, mint a bunda. De egyszer csak arra ébred föl, hogy valami erős melegség süti a hátát. Megfordul, s hát valaki nagy tüzet rakott melléje. Csak félig nyitotta ki a szemét, s úgy nézte, hogy vajon miféle emberek vetődhettek ide. Nézi, nézi, s hát három törpe, mind a három tetőtől talpig nagy bundában. Volt szakálluk is, mégpedig hétsinges, csupa jégből.

A törpék elkezdtek diskurálni.

Mondta az első:

- Hej de jó ez a tűz, meglátjátok, hogy mindjárt leolvad a szakállam!

Mondta a második:

- Csak már leolvadna, de én attól félek, hogy a tűz sem olvasztja le.

Mondta a harmadik:

- Boldog ember lehet, aki itt alszik, annak nincs semmilyen szakálla.

- Vajon merre iparkodhatik ez az ember? - kérdezte az első.

- Van esze, hogy nem Jégországba - mondá a második.

- Na, én ott király sem szeretnék lenni! - mondá a harmadik.

De már erre János felugrott, s rajok rikkantott:

- Pedig az akarok lenni, atyafiak, akármit beszéltek! Hát ti is oda valók vagytok?

- Csak voltunk, de megszöktünk - mondák a törpék.

- Ejnye, pedig szerettem volna, ha visszajöttök velem, s kalauzoltok.

A törpék azt mondták, hogy a világ kincséért sem, hanem, ha a szakállukat leolvasztja, akkor éppen odáig kalauzolják.

Hiszen ha csak az kell, nincs annál könnyebb - mondá János, fölkapott egy darab tüzes fát, magyarosan megtapogatta vele a törpék szakállát, s hát egyszer csak, preccs! - híre-pora sem volt a jégszakállnak.

- No, te legény - mondá a legidősebb törpe -, szolgáid leszünk életre-halálra, amiért megszabadítál minket a szakállunktól. Nesze, adok neked egy sípot, s ha bajba kerülsz, csak füttyents, ott leszünk melletted.

János elvette a sípot, tarisznyájába tette, s ment tovább. Még hét nap s hét éjjel ment, s akkor aztán fölért a hegy tetejére. De olyan közel volt az éghez, hogy hasra kellett feküdnie, s úgy csúszott át a hegy másik oldalára.

Hát, uramteremtőm, itt már megkezdődött Jégország. Csupa sima jég volt a hegy oldala, s amerre a szem ellátott, jég volt minden, de minden. A fűszál is jég volt itt, csupa jéghegyek, jégmezők, jégházak.

Nagyot fohászkodott János:

- Hej, édes Istenem, minek is jövék én ide! Mit érek vele, ha király is leszek itt. Apám, apám, mért nem hallgaték a tanácsodra, s lettem volna csizmadia!

De már most mindegy - gondolá, vissza nem megy, ha addig él is. S amint nézdegélt jobbra-balra, megpillantott egy ármádia katonát jégbe fagyva. Na, ez bizonyosan a vörös király ármádiája! Hej, ha ezt ő feltámaszthatná! De mivel? Itt nem lehet tüzet gyújtani. Már egy élete, egy halála, ő indul. Az ám, ha tudott volna. De a lába nem fogta a jeget, s a vasbocskor már miszlikbe szakadt volt. Gondolkozik, mit csináljon. Eszébe jut nagy kínjában a jegesmedve. Előveszi a szőrszálat, s nézegeti. Hát egyszerre csak odatoppan a medve, s kérdi:

- Mit parancsolsz, lelkem, gazdám?

- Azt, hogy vígy le engem a hegyoldalon.

- Hej, édes gazdám, én leviszlek, ha parancsolod, de tudd meg, hogy mihelyt a hegy aljába érünk, jéggé fagysz.

- Mindegy - mondá János -, egy életem, egy halálom, csak végy a hátadra, s vígy le!

A medve nem ellenkezett többet, fölvette a hátára, s vitte. Amint beljebb-beljebb haladtak, mind erősebb-erősebb hideg lett. Mikor aztán a hegy aljába értek, úgy megfogta a hidegség, hogy csak úgy lefordult a medve hátáról. János még talpra állott, de érezte, hogy vége az életének. Először a lábujjhegyei fagytak jéggé, aztán az egész lába, a lába szára, mind följebb-följebb. Mikor már a fagyás az övéig ért, eszébe jutottak a törpék, hátha ezek segíthetnének rajta valamit, kivette a sípját, s füttyentett. Mindjárt ott termett a három törpe. Kérdezte az idősebb:

- Mit parancsolsz, te szegény legény?

- Azt, hogy menjetek el az áldott Nap szállására, ott van Vörösország szélén! S mondjátok meg neki, könyörüljön rajtam, mert különben halál fia vagyok!

Ahogy ezt a szót kimondta, a fagyás a szájához ért, aztán a feje tetejére, s ott maradt egy helyben, mintha odacövekelték volna. A jegesmedve lefeküdt melléje, s úgy búsult szegény, hogy az ő jólelkű gazdájának így kell elvesznie.

Ezalatt a törpék addig mentek, addig keresgéltek, míg rá nem találtak a Nap szállására. Mondják a Napnak a János üzenetét. Azt mondja a Nap:

- Jól van, jól, csak ne alkalmatlankodjatok annyit! Azt hiszitek, olyan könnyű kitérni az utamból? Előbb alszom egyet rá, s majd megválik, mit álmodom.

Mit álmodott a Nap, mit nem, én azt nem tudom, elég az, hogy mielőtt elindult volna világjáró útjára, egy kis kanyarodét csinált, elkerült Jégország felé.

Hej, édes Jézusom! Mi más világ lett Jégországban, amint az áldott Nap rásütött. Olvadásnak indult az a rengeteg sok jéghegy, a jégmezők, jégházak mind elolvadoztak, de meg a vörös király ármádiájáról is leolvadt a jéguniformis, s mind életre keltek.

Azám, leolvadt Jánosról is, de ott maradt a fején egy jég aranykorona, a kezében egy jég arany kormánypálca. Csak törülte, törülte a szemét János, azt hitte, hogy álmot lát, pedig mind igaz volt, ami történt. Ahol ni, jön az ármádia is! János mindjárt az élére állott, fölült a medve hátára, s vezette a katonákat a jégkirály városa ellen. Na hiszen vezethette! Mire odaértek, nyoma sem volt a jégkirály városának: elolvadt, tenger lett belőle, s a jégkirály annyit ivott belőle, hogy majd csak még a másvilágon ha megkívánja az ivást.

Jánost mindjárt kikiáltották Jégország királyának, s ő el is fogadta, de még elébb visszament Vörösországba, hogy hírül adja a királynak a nagy dicsőséget. A vörös király úgy megörült ennek, hogy egyetlen leányát s egész királyságát Jánosnak adta! Most már Jánosnak két országa volt, s mint a nagy urak szoktak, nyáron Jégországban, télen pedig Vörösországban lakott. Bezzeg hogy az udvarába vitette az apját, anyját, testvéreit, minden atyafiságát, s nagy urakká tette valamennyit.

Aki nem hiszi, járjon utána. Majd megtudja Vörösországban, ha ott nem, hát Jégországban.

Szudorka és a mikulás

Szudorka, a kismanó felkészülten várta a telet.
Szép kis erdei kunyhót épített magának, egy aprócska kályha is duruzsolt a sarokban. Esténként üldögélt a jégvirágos ablak előtt, és figyelte a sűrű hóesést. Időnként betértek hozzá látogatóba barátai, az erdei állatok, és érdekes dolgokról meséltek neki.
Megtudta, hogy egy decemberi éjszakán hosszú szakállú, prémes kucsmájú öregember látogatja meg az erdő lakóit, és hatalmas puttonyából finom falatokat varázsol elő számukra. Ezt az öregembert úgy hívják, hogy Mikulás.
Szudorka nagyon izgatott volt, alig várta, hogy megérkezzen a jóságos öregember. El sem mozdult az ablak mellől, nehogy lekésse a vele való találkozást. Nagyon ügyelt rá, el ne aludjon véletlenül, de végül a fáradtság mégis erősebbnek bizonyult nála, és elnyomta az álom. Mikor felébredt, nem akart hinni a szemének!
Az ablakban sok-sok édes meglepetést, finom gyümölcsöket pillantott meg, a távolból pedig vidám csengettyűszót hallott. Villámgyorsan magára kapta meleg kabátkáját, csíkos sálját, fejére tette sapkáját, kezére kesztyűt, lábára bélelt csizmát húzott, és szaladt a hang irányába.
Olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak bírta, és szerencséje volt, mert a csengettyűszó egyre közelebbről hallatszott. A szánkó gyakran megállt, hiszen minden odút, üreget, házacskát meglátogatott a Mikulás, így Szudorka egyszer csak ott állt a rénszarvas húzta fényes fogat előtt. Alig bírt megszólalni, csak nézte csillogó szemmel az öregembert, aki jóságosan mosolygott rá.
- Szervusz, Szudorka! Jártam már nálad.
- Igen, tudom, és köszönöm szépen az ajándékokat! - mosolygott vissza a kismanó is.
- Csak meg akartalak nézni közelről. Honnan ismersz engem?
- Én mindenkit ismerek - kacsintott a Mikulás, és kinyitotta fényes aranykönyvét.
- Látod, ide van beírva mindenki, akihez el kell jutnom ezen az éjszakán. Ha van
kedved, velem tarthatsz. Pattanj fel a szánkóra!
A kismanó áhítattal nézte az aranykönyvet, és boldogan ült fel a szánkóra. Szálltak szélnél is sebesebben, járták az erdőket, mezőket, falvakat, városokat. Szudorka kicsi szíve izgatottan zakatolt, alig tudott betelni a rengeteg új élménnyel. Különösen az emberek világa izgatta. Elhatározta, hogy a tél elmúltával újra felkerekedik majd, és megismerkedik az emberekkel is.
Hajnalodott már, mire a rénszarvasszán visszaért az erdőbe.
-Gyere, kismanó! - mondta a Mikulás - Díszítsük fel az erdő karácsonyfáját!
-Miért kell feldíszíteni? - csodálkozott Szudorka, de szívesen segített a fára aggatni a
szebbnél szebb díszeket.
-Örömet szerzünk vele az erdőlakóknak. Hamarosan itt a karácsony, és a karácsonyi
angyalok meglátogatnak benneteket. Ne felejtkezz el a barátaidról manócska, készíts nekik valami kedves meglepetést, hiszen a legtöbb örömöt mások öröméből merítheted.
-Megjegyeztem kedves Mikulás, és még egyszer köszönök mindent! - a kismanó
sokáig integetett a szánkó után, tudta, hogy ezt az éjszakát soha nem fogja elfelejteni.
Másnap aztán hozzálátott, hogy ajándékot készítsen barátainak. Tobozból állatkát faragott a mókusnak. Csipkebogyóból láncot fűzött az őzikének. Szép képet festett a süninek. Rongybabát készített a nyuszikának. Alaposan kitakarította házacskáját, sütit sütött, ünneplő ruhába öltözött így várta a karácsonyi angyalokat.
Az ünnep estéjén, mindannyian összegyűltek a hatalmas, feldíszített karácsonyfa körül. Körbeállták a fát, gyertyát gyújtottak, énekeltek és átadták egymásnak az ajándékot. Szudorka vendégül látta barátait házacskájában.
Körbeülték a szépen megterített asztalt, beszélgettek, lakmároztak. Egyszer aztán csengettyű szólt, és gyönyörű muzsika csendült fel. Kiszaladtak az udvarra, és csak álltak meglepetten! A fenyőn csillagszóró szikrázott, égtek a gyertyák, a fa alatt pedig mindenki ajándékot rejtő csomagot talált. Egész este az új játékokkal játszottak, sokat nevettek, bolondoztak.
Szép volt ez az este. Szudorka arra gondolt, hogy gyönyörű volt a karácsonyfa, a sok ajándék, a finom étel, de a legjobb mégis az volt, hogy ezt a csodát azokkal élhette át, akiket szeret.

A sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy apró sárgarépa, egy száraz dinnyehéj, meg két tavalyi vadgesztenye. Zsófi boszorkány összeszedegette, és a nyári konyhába gyűjtötte őket.

– Itt várjatok – mondta nekik. – Meglátjátok, egyszer még főszereplők lesztek!

– Mikor? – kérdezte kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       Mikor majd hull a hó!

–       Hó? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       Hó! – bólintott Zsófi boszorkány. – Télen hóembert építek! Lesz tömzsi lába, hordó hasa, integető karja, buksi feje.

–       Feje? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       És te leszel az orra, édes sárgarépa!

–       Orra! – visszhangozta a sárgarépa.

–       És te leszel a szája, mosolygó dinnyehéj!

–       Szája! – visszhangozta a dinnyehéj.

–       És ti lesztek a szemek, csillogó vadgesztenyék!

–       Szemek! – visszhangozták a vadgesztenyék.

Vártak hát, vártak türelmesen: a répa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék. Közben ábrándoztak. A sárgarépa egy olyan hosszú orrnak álmodta magát, mint a templomtorony. A dinnyehéj akkora szájnak látta magát, mint a bécsikapu. A vadgesztenyék olyan ragyogó szemek akartak lenni, mint a csillagok.

Zsófi boszorkány néha meglátogatta őket a nyári konyhában. Egyszer azt mondta:

–       Vége a nyárnak.

–       Vége? – visszhangozta a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Máskor meg azt jelentette Zsófi boszorkány:

–       Elmúlt az ősz.

–       Elmúlt? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Megint máskor meg azt suttogta sejtelmesen Zsófi boszorkány:

–       Itt a tél.

–       Tél! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Lassan teltek a hetek, hónapok. Már úgy nézett ki, hogy sosem lesz hó.

Végre, egy tiszta illatú, friss reggelen így kiáltott fel Zsófi boszorkány:

–       Hull a hó!

–       Hó! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék. – Hó!

Alighogy kiörülték magukat, elállt a hóesés. No, nem baj, Zsófi boszorkány kócos kis söprűt ragadott, és összekotorta a ház előtti havat. Két tömböt formált:

–       Ez lesz a lába.

–       Lába! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

A ház mögötti hóból Zsófi boszorkány kövér gombócot gurigatott:

–       Ez lesz a hasa.

–       Hasa! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

A ház jobb oldaláról Zsófi boszorkány összesöpörte és meggyúrta a jobb kart, bal oldaláról a bal kart. Beletűzte a kócos kissöprűt:

–       Ez lesz a karja.

–       Karja! – visszhangozta a kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Zsófi boszorkány körülnézett.

–       Most jövök én! – gondolta a sárgarépa.

–       Itt a főszerep! – suttogta a dinnyehéj.

–       A csillogás! – készülődtek a vadgesztenyék.

Zsófi boszorkány azonban nem mozdult. Szomorúan látta, hogy a ház körül nincs több hó.

–       Szegény hóember, nem lesz feje!

–       Feje! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       Elfogyott a hó!

–       Hó! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Keserves sírásra fakadtak mindannyian:

Ó, ó, ó!

Nincs több hó!

Nem lesz orra,

nem lesz szája,

nem lesz szeme!

A hóembernek,

nem lesz feje!

Ó, ó, ó!

Nincs több hó!

Sírt a sárgarépa, siratta a templomtornyot. Sírt a dinnyehéj, siratta a bécsikaput. Sírtak a vadgesztenyék, siratták a csillagokat. Sírt Zsófi boszorkány, siratta a hóemberét. Sírt a hóember, siratta a fejét.

Hát, ahogy ott sírnak-rínak, arra röpül egy veréb. Leszáll a háztetőre, kis lábával megrúgja a fönti havat, az meg elindul, és – zsupsz! – lehuppan a földre.

Ugrott erre Zsófi boszorkány kettőt: egyet ijedtében, egyet meg örömében. Akkora buksi fejet gömbölyített a veréb-rúgta hóból, mint a malomkerék! Mikor készen lett, beleszúrta a répát:

–       Itt az orra!

–       Orra! – visszhangozta a sárgarépa.

Belenyomkodta a dinnyehéjat:

–       Itt a szája!

–       Szája! – visszhangozta a dinnyehéj.

És helyére tette a szemeket:

–       Itt a szeme!

–       Szeme! – visszhangozták a vadgesztenyék.

Szimatolt, mosolygott, pislogott a hóember, kacagott Zsófi boszorkány. A sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék pedig büszkén trónoltak a hóember fején: Végül mégiscsak eljátszhatták a főszerepet.

Így volt, nem így volt, égből pottyant mese volt!

Bartos Erika: Tél

Hófehér a város,
lehullott a hó,
jégcsap csüng az ágon,
befragyott a tó.

Sapka nőtt a házon,
sapkát hord a kút,
hósapkás az autó,
jégtükör az út.

Jégvirág a fákon,
csillogó a táj,
nagykabátba bújok,
nyakamban a sál.

Szaladok a dombra,
csiklandoz a szél,
fürgén fut a szánkó,
gyönyörű a tél!

Bartos Erika: Szélbújócska

Havas a házunk, havas az utca,
Reggeli szél a hajamat fújja.

Teleszór hóval, beborít dérrel
bújócskázom a nevető széllel.

Fa mögé bújok, utolér nyomban,
szaladok fürgén, megelőz gyorsan.

Futok a hóban, libben a sálam.
Nyílik az ajtó, törlöm a lábam,

meleget ont a kályha a házban.
Zörren az ablak, Szél koma rázza,

holnap is eljön, ezt dudorássza.
Susogó karját búcsúra inti,
hópihecsokrát szanaszét hinti.