A sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy apró sárgarépa, egy száraz dinnyehéj, meg két tavalyi vadgesztenye. Zsófi boszorkány összeszedegette, és a nyári konyhába gyűjtötte őket.

– Itt várjatok – mondta nekik. – Meglátjátok, egyszer még főszereplők lesztek!

– Mikor? – kérdezte kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       Mikor majd hull a hó!

–       Hó? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       Hó! – bólintott Zsófi boszorkány. – Télen hóembert építek! Lesz tömzsi lába, hordó hasa, integető karja, buksi feje.

–       Feje? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       És te leszel az orra, édes sárgarépa!

–       Orra! – visszhangozta a sárgarépa.

–       És te leszel a szája, mosolygó dinnyehéj!

–       Szája! – visszhangozta a dinnyehéj.

–       És ti lesztek a szemek, csillogó vadgesztenyék!

–       Szemek! – visszhangozták a vadgesztenyék.

Vártak hát, vártak türelmesen: a répa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék. Közben ábrándoztak. A sárgarépa egy olyan hosszú orrnak álmodta magát, mint a templomtorony. A dinnyehéj akkora szájnak látta magát, mint a bécsikapu. A vadgesztenyék olyan ragyogó szemek akartak lenni, mint a csillagok.

Zsófi boszorkány néha meglátogatta őket a nyári konyhában. Egyszer azt mondta:

–       Vége a nyárnak.

–       Vége? – visszhangozta a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Máskor meg azt jelentette Zsófi boszorkány:

–       Elmúlt az ősz.

–       Elmúlt? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Megint máskor meg azt suttogta sejtelmesen Zsófi boszorkány:

–       Itt a tél.

–       Tél! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Lassan teltek a hetek, hónapok. Már úgy nézett ki, hogy sosem lesz hó.

Végre, egy tiszta illatú, friss reggelen így kiáltott fel Zsófi boszorkány:

–       Hull a hó!

–       Hó! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék. – Hó!

Alighogy kiörülték magukat, elállt a hóesés. No, nem baj, Zsófi boszorkány kócos kis söprűt ragadott, és összekotorta a ház előtti havat. Két tömböt formált:

–       Ez lesz a lába.

–       Lába! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

A ház mögötti hóból Zsófi boszorkány kövér gombócot gurigatott:

–       Ez lesz a hasa.

–       Hasa! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

A ház jobb oldaláról Zsófi boszorkány összesöpörte és meggyúrta a jobb kart, bal oldaláról a bal kart. Beletűzte a kócos kissöprűt:

–       Ez lesz a karja.

–       Karja! – visszhangozta a kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Zsófi boszorkány körülnézett.

–       Most jövök én! – gondolta a sárgarépa.

–       Itt a főszerep! – suttogta a dinnyehéj.

–       A csillogás! – készülődtek a vadgesztenyék.

Zsófi boszorkány azonban nem mozdult. Szomorúan látta, hogy a ház körül nincs több hó.

–       Szegény hóember, nem lesz feje!

–       Feje! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       Elfogyott a hó!

–       Hó! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Keserves sírásra fakadtak mindannyian:

Ó, ó, ó!

Nincs több hó!

Nem lesz orra,

nem lesz szája,

nem lesz szeme!

A hóembernek,

nem lesz feje!

Ó, ó, ó!

Nincs több hó!

Sírt a sárgarépa, siratta a templomtornyot. Sírt a dinnyehéj, siratta a bécsikaput. Sírtak a vadgesztenyék, siratták a csillagokat. Sírt Zsófi boszorkány, siratta a hóemberét. Sírt a hóember, siratta a fejét.

Hát, ahogy ott sírnak-rínak, arra röpül egy veréb. Leszáll a háztetőre, kis lábával megrúgja a fönti havat, az meg elindul, és – zsupsz! – lehuppan a földre.

Ugrott erre Zsófi boszorkány kettőt: egyet ijedtében, egyet meg örömében. Akkora buksi fejet gömbölyített a veréb-rúgta hóból, mint a malomkerék! Mikor készen lett, beleszúrta a répát:

–       Itt az orra!

–       Orra! – visszhangozta a sárgarépa.

Belenyomkodta a dinnyehéjat:

–       Itt a szája!

–       Szája! – visszhangozta a dinnyehéj.

És helyére tette a szemeket:

–       Itt a szeme!

–       Szeme! – visszhangozták a vadgesztenyék.

Szimatolt, mosolygott, pislogott a hóember, kacagott Zsófi boszorkány. A sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék pedig büszkén trónoltak a hóember fején: Végül mégiscsak eljátszhatták a főszerepet.

Így volt, nem így volt, égből pottyant mese volt!