Téli nyalánkságok
Gyertyafény,
szép remény,
karácsonyi sütemény.
Egyszer arra jártam én,
hol az ég a földre tárul,
mindent ingyen ad, nem árul,
sziporkázó csillagok
záporoznak könnyedén.
Gyertyafény,
szép remény,
karácsonyi sütemény.
Máskor arra jártam én,
hol a házban teli tálak
énekelnek, táncot járnak,
körben angyalhaj lobog
év végén, de még idén.
Gyertyafény,
szép remény,
karácsonyi sütemény.
Weöres Sándor
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Karácsony. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Karácsony. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. november 9., szerda
Karácsonyfadíszek
Karácsonyfadíszek
Pille-Rin az utcán mendegélt nagyapóval. Már égtek a lámpák, alkonyodott.Hulldogált a hó. Pille-Rin erősen fogta nagyapó kezét, mert nagyon rossz volna elveszni most, karácsony előtt, lámpafényben, hóhullásban.
A hópihék rátelepedtek Pille-Rin piros kesztyűjére, pedig az már amúgyis csupa fehér pötty volt. És most az
igazi hópelyhek összekeveredtek a mama kötötte fehér gyapjúpelyhekkel.
Fehér pöttyös lett nagyapó fekete kabátja is.
Azért jöttek be a városba, hogy gyertyát vegyenek a karácsonyfára. De Pille-Rin még karácsonyfadíszeket
is szeretett volna. Minden kirakatban karácsonyfa pompázik, üveggömbök tündökölnek rajta, kék, sárga, piros, zöld gömbök meg csillogó kis nyulak, mézeskalács házikók, piros pöttyös
gombák... És Pille-Rin minden bolt előtt megcibálta nagyapó kabátja ujját.
– Me-enjünk be! Ve-egyél!
De nagyapó csak egy csomag fehér gyertyát vett egy utcai bódéban. Azt mondta, hogy a fenyőfa díszek nélkül is szép. És mivel Pille-Rin csaknem sírva fakadt, vett egy kis doboz ezüstszálat is.
Ilyen ezüstszálat Pille-Rin maga is tudna készíteni csokoládé ezüstpapírjából.
Csak akkor még csokoládét is kellene nagyapónak vennie, méghozzá jó sokat.
A városban elintézték a dolgukat, ideje volt hazafelé indulni.
Pille-Rin kihúzta a kezét a nagyapóéból. Sírásra görbült a szája.
– El se jön hozzánk a Télapó, mertnem lesz szép a karácsonyfánk!
De nagyapa azt felelte:
– A fenyőfa tele van apró, zöld tűlevelekkel. Szép az magában is!
Pille-Rin azt mondta erre:
– A zöld szín nem is szép!
Nagyapó nem szólt semmit. Befordultak a sarkon az autóbusz-megálló felé.
Pille-Rin újra megszólalt:
– De igaz-igazán nem szép!
Nagyapó elmosolyodott, megcibálta Pille-Rin zöld szalagos hajfonatát.
– A fák is zöldek az erdőben. Zöld a fű is a fák alatt. A moha is. És a sötétzöld mohán világoszöld nyomok
maradnak, ha átszalad rajtuk a zöld szemű őzike.
– De a törzse barna a fenyőnek– makacskodott Pille-Rin. – Talán a barna is szép?
Nagyapó a szeme sarkából Pille-Rinre lesett, és mosolyogva válaszolt:
– A barna igazán nem szép.
Amire Pille-Rin azt mondta:
– Pedig a csokoládé is barna.
Nagyapó rákacsintott, és megfogta a kabátja gallérját.
– A mókus télen szürke, ilyen ni!
Nyáron barna és ugrándozik. Barna a mogyoró is, amit télen rágcsál. A cserebogár is barna. A vargányagomba is. Pille-Rin megehetné csokoládé helyett.
Pille-Rinnek erről eszébe jutott:
– A kirakatban láttam egy csokoládé cserebogarat. És képzeld csak, Liza öccse leette a gyantát a fenyőfáról,
pedig Juli néni megtiltotta. Nekem meg cserebogarat dugott a galléromalá. Csak az sárga volt.
Azt mondta erre nagyapó:
– A sárga sem szép.
– És így folytatta:
– A mi Pille-Rinünknek sárga a haja, mint a fenyőgyanta. Messziről Pille-Rin olyan, mint egy pitypangvirág,
csak a pitypangnak nincs befonva a haja. Meg aztán a pitypang sohasem duzzog, olyan, mintegy kicsi nap, mert a nap is sárga. Igaz, hogy a sárga nem szép szín.
– A juharfák meg a nyírfák is sárgák ősszel – fűzte hozzá Pille-Rin. – És amikor a levelek lehullanak, a föld is
sárga.
– Csak a fenyőfák zöldek az erdőben– folytatta nagyapó.
– És a zöld fenyőkönitt-ott piros toboz himbálódzik.
Pille-Rin erre azt mondta:
– A piros, az szép. A rókáknak is piros a farkuk.
A nagyapó ránézett Pille-Rinre, megszorította piros kesztyűs kezét, és hozzátette:
– Némelyik kisróka maga is piros.
Pille-Rin azt mondta:
– A farkasok szürkék, Piroskának meg piros sapkája van.
– Abban a fenyvesben – folytatta nagyapó –, ahol Piroska találkozott a
farkassal, piros mellényű harkályok is aktak, csak Piroska nem vette észre
őket. És a szamóca is piros volt, csak Piroska nem szedett belőle. Egy pöttömnyi
piros bogár pedig beleröpült
Piroska kosarába, és mindent látott. De olyan picike volt, hogy a mesében
nincs is szó róla. Még kisebb volt, mint a pöttyök Pille-Rin kesztyűjén. Csak a pöttyök fehérek, a bogár meg pirosvolt.
Pille-Rin megkérdezte:
– Az erdőben vannak fehér díszek a fenyőfán?
– Fehérek nincsenek – felelte nagyapó.
– De mi majd fehér gyertyákkal díszítjük fel.
Ellen Niit
Pille-Rin az utcán mendegélt nagyapóval. Már égtek a lámpák, alkonyodott.Hulldogált a hó. Pille-Rin erősen fogta nagyapó kezét, mert nagyon rossz volna elveszni most, karácsony előtt, lámpafényben, hóhullásban.
A hópihék rátelepedtek Pille-Rin piros kesztyűjére, pedig az már amúgyis csupa fehér pötty volt. És most az
igazi hópelyhek összekeveredtek a mama kötötte fehér gyapjúpelyhekkel.
Fehér pöttyös lett nagyapó fekete kabátja is.
Azért jöttek be a városba, hogy gyertyát vegyenek a karácsonyfára. De Pille-Rin még karácsonyfadíszeket
is szeretett volna. Minden kirakatban karácsonyfa pompázik, üveggömbök tündökölnek rajta, kék, sárga, piros, zöld gömbök meg csillogó kis nyulak, mézeskalács házikók, piros pöttyös
gombák... És Pille-Rin minden bolt előtt megcibálta nagyapó kabátja ujját.
– Me-enjünk be! Ve-egyél!
De nagyapó csak egy csomag fehér gyertyát vett egy utcai bódéban. Azt mondta, hogy a fenyőfa díszek nélkül is szép. És mivel Pille-Rin csaknem sírva fakadt, vett egy kis doboz ezüstszálat is.
Ilyen ezüstszálat Pille-Rin maga is tudna készíteni csokoládé ezüstpapírjából.
Csak akkor még csokoládét is kellene nagyapónak vennie, méghozzá jó sokat.
A városban elintézték a dolgukat, ideje volt hazafelé indulni.
Pille-Rin kihúzta a kezét a nagyapóéból. Sírásra görbült a szája.
– El se jön hozzánk a Télapó, mertnem lesz szép a karácsonyfánk!
De nagyapa azt felelte:
– A fenyőfa tele van apró, zöld tűlevelekkel. Szép az magában is!
Pille-Rin azt mondta erre:
– A zöld szín nem is szép!
Nagyapó nem szólt semmit. Befordultak a sarkon az autóbusz-megálló felé.
Pille-Rin újra megszólalt:
– De igaz-igazán nem szép!
Nagyapó elmosolyodott, megcibálta Pille-Rin zöld szalagos hajfonatát.
– A fák is zöldek az erdőben. Zöld a fű is a fák alatt. A moha is. És a sötétzöld mohán világoszöld nyomok
maradnak, ha átszalad rajtuk a zöld szemű őzike.
– De a törzse barna a fenyőnek– makacskodott Pille-Rin. – Talán a barna is szép?
Nagyapó a szeme sarkából Pille-Rinre lesett, és mosolyogva válaszolt:
– A barna igazán nem szép.
Amire Pille-Rin azt mondta:
– Pedig a csokoládé is barna.
Nagyapó rákacsintott, és megfogta a kabátja gallérját.
– A mókus télen szürke, ilyen ni!
Nyáron barna és ugrándozik. Barna a mogyoró is, amit télen rágcsál. A cserebogár is barna. A vargányagomba is. Pille-Rin megehetné csokoládé helyett.
Pille-Rinnek erről eszébe jutott:
– A kirakatban láttam egy csokoládé cserebogarat. És képzeld csak, Liza öccse leette a gyantát a fenyőfáról,
pedig Juli néni megtiltotta. Nekem meg cserebogarat dugott a galléromalá. Csak az sárga volt.
Azt mondta erre nagyapó:
– A sárga sem szép.
– És így folytatta:
– A mi Pille-Rinünknek sárga a haja, mint a fenyőgyanta. Messziről Pille-Rin olyan, mint egy pitypangvirág,
csak a pitypangnak nincs befonva a haja. Meg aztán a pitypang sohasem duzzog, olyan, mintegy kicsi nap, mert a nap is sárga. Igaz, hogy a sárga nem szép szín.
– A juharfák meg a nyírfák is sárgák ősszel – fűzte hozzá Pille-Rin. – És amikor a levelek lehullanak, a föld is
sárga.
– Csak a fenyőfák zöldek az erdőben– folytatta nagyapó.
– És a zöld fenyőkönitt-ott piros toboz himbálódzik.
Pille-Rin erre azt mondta:
– A piros, az szép. A rókáknak is piros a farkuk.
A nagyapó ránézett Pille-Rinre, megszorította piros kesztyűs kezét, és hozzátette:
– Némelyik kisróka maga is piros.
Pille-Rin azt mondta:
– A farkasok szürkék, Piroskának meg piros sapkája van.
– Abban a fenyvesben – folytatta nagyapó –, ahol Piroska találkozott a
farkassal, piros mellényű harkályok is aktak, csak Piroska nem vette észre
őket. És a szamóca is piros volt, csak Piroska nem szedett belőle. Egy pöttömnyi
piros bogár pedig beleröpült
Piroska kosarába, és mindent látott. De olyan picike volt, hogy a mesében
nincs is szó róla. Még kisebb volt, mint a pöttyök Pille-Rin kesztyűjén. Csak a pöttyök fehérek, a bogár meg pirosvolt.
Pille-Rin megkérdezte:
– Az erdőben vannak fehér díszek a fenyőfán?
– Fehérek nincsenek – felelte nagyapó.
– De mi majd fehér gyertyákkal díszítjük fel.
Ellen Niit
A fenyőtoboztündér
Unalmasnak és közönségesnek tartotta magát a fenyőtoboztündér, talán épp azért, mert tetőtől talpig barna volt. Ráadásul igen félénk természetű.Szinte sohasem mutatkozott, és a hangját is alig lehetett hallani.
A fenyőfatündér már komolyan aggódott miatta.Történt egyszer, hogy az erdei manózenekar
éppen egy közeli tisztásonadott koncertet. A fenyőfatündér felajánlotta,hogy magával viszi a fenyőtoboztündért a mulatságra.Ott majd találkozhat a többi tündérrel és más erdei teremtményekkel.
A kis tündér készült is a nagy napra,de induláskor mégis inába szállt a bátorsága.Aztán mégis elindultak, de ő
folyton-folyvást vissza akart fordulni. Szerencsére a távolból már csalogatóan hallatszott a zenekar vidám játéka.
Amikor végre megérkeztek a tisztásra,a fenyőtoboztündér csak ámult és bámult. A zenekar tagjai egy nagy fa
törzsén növő taplógombán muzsikáltak. Műsorukat jókedvű, tarka ruhás erdei manók figyelték. Egy árnyas fa
alatt derűs párok táncoltak a zene ritmusára.
– Nekem most haza kell mennem,de te csak maradj itt nyugodtan– mondta a fenyőfatündér, és magára hagyta a kis fenyőtoboztündért. Az szégyenlősen letelepedett az egyik sötét zugban egy gombára, de élvezettel hallgatta a zenét.
A zenekar egyik számot a másik után játszotta, és már szinte mindenki táncolt.
Egyszer csak egy vékony hang szólalt meg a fenyőtoboztündér mellett:
– Felkérhetlek egy táncra?
– Én nem tudok táncolni – felelte a fenyőtoboztündér félszegen.
– Nem számít, majd megtanítalak– válaszolta a piros kalapos galócatündér,aki táncra kérte.
– Egy, kettő, három... egy, kettő, három... – a fenyőtoboztündér így tanult meg táncolni.
Csak táncolt és táncolt, és mégsem érezte fáradtnak magát. Nemcsak a galócatündérrel táncolt, hanem manókkal és manólányokkal is, a nyírfatündérrel és a mogyorófatündérrel is.
Már egészen besötétedett, és a fenyőfatündér ismét aggódni kezdett.
Elhatározta, hogy visszamegy a mulatságba, és utánanéz a kis fenyőtoboztündérnek.
Mikor meglátta, hogy táncol, tudta, hogy többé már nem kell aggódnia miatta. A kis fenyőtoboztündér arca
kipirult az izgalomtól, és már alig állt a lábán.
– Mássz fel a vállamra, majd én hazaviszlek
– biztatta a fenyőfatündér.
Szállingózó hóban vitte vissza a fájához.
– Nagyon szépen köszönök mindent– hálálkodott a kis fenyőtoboztündér.
– Ez volt életem legszebb estéje.
Christl Vogl meséje
A fenyőfatündér már komolyan aggódott miatta.Történt egyszer, hogy az erdei manózenekar
éppen egy közeli tisztásonadott koncertet. A fenyőfatündér felajánlotta,hogy magával viszi a fenyőtoboztündért a mulatságra.Ott majd találkozhat a többi tündérrel és más erdei teremtményekkel.
A kis tündér készült is a nagy napra,de induláskor mégis inába szállt a bátorsága.Aztán mégis elindultak, de ő
folyton-folyvást vissza akart fordulni. Szerencsére a távolból már csalogatóan hallatszott a zenekar vidám játéka.
Amikor végre megérkeztek a tisztásra,a fenyőtoboztündér csak ámult és bámult. A zenekar tagjai egy nagy fa
törzsén növő taplógombán muzsikáltak. Műsorukat jókedvű, tarka ruhás erdei manók figyelték. Egy árnyas fa
alatt derűs párok táncoltak a zene ritmusára.
– Nekem most haza kell mennem,de te csak maradj itt nyugodtan– mondta a fenyőfatündér, és magára hagyta a kis fenyőtoboztündért. Az szégyenlősen letelepedett az egyik sötét zugban egy gombára, de élvezettel hallgatta a zenét.
A zenekar egyik számot a másik után játszotta, és már szinte mindenki táncolt.
Egyszer csak egy vékony hang szólalt meg a fenyőtoboztündér mellett:
– Felkérhetlek egy táncra?
– Én nem tudok táncolni – felelte a fenyőtoboztündér félszegen.
– Nem számít, majd megtanítalak– válaszolta a piros kalapos galócatündér,aki táncra kérte.
– Egy, kettő, három... egy, kettő, három... – a fenyőtoboztündér így tanult meg táncolni.
Csak táncolt és táncolt, és mégsem érezte fáradtnak magát. Nemcsak a galócatündérrel táncolt, hanem manókkal és manólányokkal is, a nyírfatündérrel és a mogyorófatündérrel is.
Már egészen besötétedett, és a fenyőfatündér ismét aggódni kezdett.
Elhatározta, hogy visszamegy a mulatságba, és utánanéz a kis fenyőtoboztündérnek.
Mikor meglátta, hogy táncol, tudta, hogy többé már nem kell aggódnia miatta. A kis fenyőtoboztündér arca
kipirult az izgalomtól, és már alig állt a lábán.
– Mássz fel a vállamra, majd én hazaviszlek
– biztatta a fenyőfatündér.
Szállingózó hóban vitte vissza a fájához.
– Nagyon szépen köszönök mindent– hálálkodott a kis fenyőtoboztündér.
– Ez volt életem legszebb estéje.
Christl Vogl meséje
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)