Szudorka és a mikulás

Szudorka, a kismanó felkészülten várta a telet.
Szép kis erdei kunyhót épített magának, egy aprócska kályha is duruzsolt a sarokban. Esténként üldögélt a jégvirágos ablak előtt, és figyelte a sűrű hóesést. Időnként betértek hozzá látogatóba barátai, az erdei állatok, és érdekes dolgokról meséltek neki.
Megtudta, hogy egy decemberi éjszakán hosszú szakállú, prémes kucsmájú öregember látogatja meg az erdő lakóit, és hatalmas puttonyából finom falatokat varázsol elő számukra. Ezt az öregembert úgy hívják, hogy Mikulás.
Szudorka nagyon izgatott volt, alig várta, hogy megérkezzen a jóságos öregember. El sem mozdult az ablak mellől, nehogy lekésse a vele való találkozást. Nagyon ügyelt rá, el ne aludjon véletlenül, de végül a fáradtság mégis erősebbnek bizonyult nála, és elnyomta az álom. Mikor felébredt, nem akart hinni a szemének!
Az ablakban sok-sok édes meglepetést, finom gyümölcsöket pillantott meg, a távolból pedig vidám csengettyűszót hallott. Villámgyorsan magára kapta meleg kabátkáját, csíkos sálját, fejére tette sapkáját, kezére kesztyűt, lábára bélelt csizmát húzott, és szaladt a hang irányába.
Olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak bírta, és szerencséje volt, mert a csengettyűszó egyre közelebbről hallatszott. A szánkó gyakran megállt, hiszen minden odút, üreget, házacskát meglátogatott a Mikulás, így Szudorka egyszer csak ott állt a rénszarvas húzta fényes fogat előtt. Alig bírt megszólalni, csak nézte csillogó szemmel az öregembert, aki jóságosan mosolygott rá.
- Szervusz, Szudorka! Jártam már nálad.
- Igen, tudom, és köszönöm szépen az ajándékokat! - mosolygott vissza a kismanó is.
- Csak meg akartalak nézni közelről. Honnan ismersz engem?
- Én mindenkit ismerek - kacsintott a Mikulás, és kinyitotta fényes aranykönyvét.
- Látod, ide van beírva mindenki, akihez el kell jutnom ezen az éjszakán. Ha van
kedved, velem tarthatsz. Pattanj fel a szánkóra!
A kismanó áhítattal nézte az aranykönyvet, és boldogan ült fel a szánkóra. Szálltak szélnél is sebesebben, járták az erdőket, mezőket, falvakat, városokat. Szudorka kicsi szíve izgatottan zakatolt, alig tudott betelni a rengeteg új élménnyel. Különösen az emberek világa izgatta. Elhatározta, hogy a tél elmúltával újra felkerekedik majd, és megismerkedik az emberekkel is.
Hajnalodott már, mire a rénszarvasszán visszaért az erdőbe.
-Gyere, kismanó! - mondta a Mikulás - Díszítsük fel az erdő karácsonyfáját!
-Miért kell feldíszíteni? - csodálkozott Szudorka, de szívesen segített a fára aggatni a
szebbnél szebb díszeket.
-Örömet szerzünk vele az erdőlakóknak. Hamarosan itt a karácsony, és a karácsonyi
angyalok meglátogatnak benneteket. Ne felejtkezz el a barátaidról manócska, készíts nekik valami kedves meglepetést, hiszen a legtöbb örömöt mások öröméből merítheted.
-Megjegyeztem kedves Mikulás, és még egyszer köszönök mindent! - a kismanó
sokáig integetett a szánkó után, tudta, hogy ezt az éjszakát soha nem fogja elfelejteni.
Másnap aztán hozzálátott, hogy ajándékot készítsen barátainak. Tobozból állatkát faragott a mókusnak. Csipkebogyóból láncot fűzött az őzikének. Szép képet festett a süninek. Rongybabát készített a nyuszikának. Alaposan kitakarította házacskáját, sütit sütött, ünneplő ruhába öltözött így várta a karácsonyi angyalokat.
Az ünnep estéjén, mindannyian összegyűltek a hatalmas, feldíszített karácsonyfa körül. Körbeállták a fát, gyertyát gyújtottak, énekeltek és átadták egymásnak az ajándékot. Szudorka vendégül látta barátait házacskájában.
Körbeülték a szépen megterített asztalt, beszélgettek, lakmároztak. Egyszer aztán csengettyű szólt, és gyönyörű muzsika csendült fel. Kiszaladtak az udvarra, és csak álltak meglepetten! A fenyőn csillagszóró szikrázott, égtek a gyertyák, a fa alatt pedig mindenki ajándékot rejtő csomagot talált. Egész este az új játékokkal játszottak, sokat nevettek, bolondoztak.
Szép volt ez az este. Szudorka arra gondolt, hogy gyönyörű volt a karácsonyfa, a sok ajándék, a finom étel, de a legjobb mégis az volt, hogy ezt a csodát azokkal élhette át, akiket szeret.

Szudorka kalandjai - Mi a fontosabb?

Élt egyszer két kismanó: Pricli és Pracli. Testvérek voltak ők, és ahogy ez már testvérek között lenni szokott, gyakran civakodtak. Persze ugyanolyan gyorsan ki is békültek, mert senki mással nem tudtak olyan jól játszani, mint éppen egymással. Egyszer azonban igen komoly vitába keveredtek.
Pracli kijelentette, hogy a világon a legjobb dolog az eső. Nagyszerű érzés tocsogni a pocsolyákban, nem is beszélve a sárról, ami olyan remekül cuppog a gumicsizma alatt! Pricli azonban azt állította, hogy nincs jobb dolog a napsütésnél. Süssön csak melegen a napocska, hogy kifekhessen napozni a hintaágyba, játszhasson a selymes fűben! Ezen aztán elveszekedtek egészen estig. Duzzogva feküdtek le aludni, és másnap reggel is így ébredtek fel.
-       Eső! – mondta Pracli – Az eső a legfontosabb a világon!
-       Napsütés! – vágta rá Pricli – Nincs jobb a napsütésnél, semmi szükség az esőre!
-       Tudod mit?! – kiáltott fel Pracli. – Menjünk el az Erdei Varázslóhoz, tegyen ő
igazságot. – A manók tehát felkerekedtek, s elmentek a varázslóhoz, aki hellyel kínálta őket, majd megkérdezte:
- Mi szél hozott benneteket?
- Nem a szél…mi csak…gyalog jöttünk…És azért jöttünk, hogy igazságot tegyél köztünk. Mi ugyanis azon vitatkozunk, melyik fontosabb: az eső vagy a napsütés.
- Eső!
- Napsütés!
- Eső!
- Napsütés!
- Elég legyen! – szólt rájuk a varázsló, majd Priclihez fordult:
- Miért gondolod, hogy a napsütés fontosabb az esőnél?
- Mert, – pirult el a manólány – esőben semmi érdekeset nem lehet csinálni, csak ázni és fázni és egész nap bent kuksolni a szobában.
- Értem. És te, Pracli? Miért hiszed, hogy az eső többet ér a napsütésnél?
- Esőben olyan jó kint lenni, hallgatni, ahogy lepottyannak a vízcseppek, potty, potty, potty…Aztán papírhajókat lehet úsztatni a pocsolyákon, meg kacsázni a kavicsokkal. A napsütés unalmas és kellemetlen. Ki sem lehet jönni a házból, annyira éget! Kibírhatatlan!
- Nos, én most nem teszek igazságot. Ti magatok jöttök majd rá, kinek van igaza.
Ahogy kiléptek a kunyhóból, szinte megszédültek a melegtől. A nap erősen sütött, egy felhő sem volt az égen.
-       jaj, de jó! – örvendezett Pricli – Hazaérünk és kimegyek napozni.
 Pracli nem szólt semmit, csak az orra alatt mormogott. Pricli vidáman játszott késő estig. Hintázott, homokozott, felállította a babaszobát. Mikor már nagyon melege volt, behúzódott az árnyékba és ott olvasott, rajzolgatott.
 Teltek a napok, felhő továbbra sem mutatkozott. A növények és az állatok egyre sűrűbben tekintgettek fel az égre:
-       Szomjasak vagyunk. Eső kellene! – mondogatták.
Pricli sem élvezte már annyira a napsütést, mint eleinte. A fű egészen elégett, sárgává, szúróssá változott. A virágok bánatosan lógatták a fejüket, a falevelek száradni kezdtek. A ház végében lévő halastó egészen kiszáradt, a halacskák kétségbeesetten tátogtak a néhány centis vízben.
-       Jaj, Pracli, igazad volt, az eső a legfontosabb dolog a világon! – kiáltotta Pricli könnyes szemmel – Eső kellene, különben minden elpusztul!
Ebben a pillanatban eleredt az eső. A virágok, az állatok, a fű mohón kortyolták a vizet, a halastó is egykettőre megtelt.
-        Ugye mondtam, hogy az eső fontosabb! – kiáltotta Pracli, majd gumicsizmát és esőkabátot húzott, és vidáman szaladgált az udvaron.
Az eső csak esett és esett. Esett másnap és harmadnap is, esett még egy hét múlva is.
-       Elég volt! – kiáltották a virágok, és lehullatták szirmaikat.
-       Elég volt! – kiáltották a fák. – Nem érik meg a gyümölcs!
-       Elég volt! – kiáltották az állatok, és remegve húzódtak biztonságos helyre.
Pricli és Pracli bánatosan álltak az ablak előtt, és figyelték a szakadó esőt.
-       De buták voltunk! – kiáltott fel Pracli. – Miért lenne fontosabb a napfény az esőnél és az eső a napnál?
-       Mindkettő egyformán fontos. – bólintott Pricli.
Ekkor végre elállt az eső, kisütött a nap. Hamarosan felszárította a sarat és a pocsolyákat. A kismanók kézen fogva mentek ki a kertbe, és csodálkozva pillantották meg az Erdei Varázslót, aki az egyik kerti padon üldögélt.
-       Eldőlt a vita? – kérdezte a gyerekektől.
-       Igen – hajtották le a fejüket a kismanók.
-       Láttátok ugye, hogy az élethez nélkülözhetetlen a Nap, mely világít és melegít. Nélküle nem érik meg a gyümölcs, a gabona. Napfény nélkül nincs fejlődés, nincs növekedés, nincs élet. Ám ugyanilyen elengedhetetlen a víz, melynek hiányában mindannyian elpusztulnánk. Örüljetek, ha esik az eső, és örüljetek, ha süt a nap, hiszen mindkettő egyformán nélkülözhetetlen!

Szudorka elhallgatott, és Danira mosolygott. Dani visszamosolygott, majd kinézett az ablakon.
-       Nézd, elállt az eső, igazad volt!
Jutka néni és az ovisok egészen ebédig kint játszottak, Szudorka pedig lelkesen tapsolt, valahányszor Dani elkarikázott előtte a nagy, pótkerék nélküli biciklin.