Zelk Zoltán: Őszi mese

Egy magas fa legszélső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

-Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. -Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást! A falevél erre sírva fakadt.

-Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek? Miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem. De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
-Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találja ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
-Ott van a kismadár - ujjongott a falevél - akivel beszélgetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Oda repültek hát hozzá. A kis madár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak a tengeren túlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
-Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen - völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. Ott himbálózott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
-Most már boldog vagyok - sóhajtotta a falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

.

A sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy apró sárgarépa, egy száraz dinnyehéj, meg két tavalyi vadgesztenye. Zsófi boszorkány összeszedegette, és a nyári konyhába gyűjtötte őket.

– Itt várjatok – mondta nekik. – Meglátjátok, egyszer még főszereplők lesztek!

– Mikor? – kérdezte kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       Mikor majd hull a hó!

–       Hó? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       Hó! – bólintott Zsófi boszorkány. – Télen hóembert építek! Lesz tömzsi lába, hordó hasa, integető karja, buksi feje.

–       Feje? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       És te leszel az orra, édes sárgarépa!

–       Orra! – visszhangozta a sárgarépa.

–       És te leszel a szája, mosolygó dinnyehéj!

–       Szája! – visszhangozta a dinnyehéj.

–       És ti lesztek a szemek, csillogó vadgesztenyék!

–       Szemek! – visszhangozták a vadgesztenyék.

Vártak hát, vártak türelmesen: a répa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék. Közben ábrándoztak. A sárgarépa egy olyan hosszú orrnak álmodta magát, mint a templomtorony. A dinnyehéj akkora szájnak látta magát, mint a bécsikapu. A vadgesztenyék olyan ragyogó szemek akartak lenni, mint a csillagok.

Zsófi boszorkány néha meglátogatta őket a nyári konyhában. Egyszer azt mondta:

–       Vége a nyárnak.

–       Vége? – visszhangozta a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Máskor meg azt jelentette Zsófi boszorkány:

–       Elmúlt az ősz.

–       Elmúlt? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Megint máskor meg azt suttogta sejtelmesen Zsófi boszorkány:

–       Itt a tél.

–       Tél! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Lassan teltek a hetek, hónapok. Már úgy nézett ki, hogy sosem lesz hó.

Végre, egy tiszta illatú, friss reggelen így kiáltott fel Zsófi boszorkány:

–       Hull a hó!

–       Hó! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék. – Hó!

Alighogy kiörülték magukat, elállt a hóesés. No, nem baj, Zsófi boszorkány kócos kis söprűt ragadott, és összekotorta a ház előtti havat. Két tömböt formált:

–       Ez lesz a lába.

–       Lába! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

A ház mögötti hóból Zsófi boszorkány kövér gombócot gurigatott:

–       Ez lesz a hasa.

–       Hasa! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

A ház jobb oldaláról Zsófi boszorkány összesöpörte és meggyúrta a jobb kart, bal oldaláról a bal kart. Beletűzte a kócos kissöprűt:

–       Ez lesz a karja.

–       Karja! – visszhangozta a kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Zsófi boszorkány körülnézett.

–       Most jövök én! – gondolta a sárgarépa.

–       Itt a főszerep! – suttogta a dinnyehéj.

–       A csillogás! – készülődtek a vadgesztenyék.

Zsófi boszorkány azonban nem mozdult. Szomorúan látta, hogy a ház körül nincs több hó.

–       Szegény hóember, nem lesz feje!

–       Feje! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

–       Elfogyott a hó!

–       Hó! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.

Keserves sírásra fakadtak mindannyian:

Ó, ó, ó!

Nincs több hó!

Nem lesz orra,

nem lesz szája,

nem lesz szeme!

A hóembernek,

nem lesz feje!

Ó, ó, ó!

Nincs több hó!

Sírt a sárgarépa, siratta a templomtornyot. Sírt a dinnyehéj, siratta a bécsikaput. Sírtak a vadgesztenyék, siratták a csillagokat. Sírt Zsófi boszorkány, siratta a hóemberét. Sírt a hóember, siratta a fejét.

Hát, ahogy ott sírnak-rínak, arra röpül egy veréb. Leszáll a háztetőre, kis lábával megrúgja a fönti havat, az meg elindul, és – zsupsz! – lehuppan a földre.

Ugrott erre Zsófi boszorkány kettőt: egyet ijedtében, egyet meg örömében. Akkora buksi fejet gömbölyített a veréb-rúgta hóból, mint a malomkerék! Mikor készen lett, beleszúrta a répát:

–       Itt az orra!

–       Orra! – visszhangozta a sárgarépa.

Belenyomkodta a dinnyehéjat:

–       Itt a szája!

–       Szája! – visszhangozta a dinnyehéj.

És helyére tette a szemeket:

–       Itt a szeme!

–       Szeme! – visszhangozták a vadgesztenyék.

Szimatolt, mosolygott, pislogott a hóember, kacagott Zsófi boszorkány. A sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék pedig büszkén trónoltak a hóember fején: Végül mégiscsak eljátszhatták a főszerepet.

Így volt, nem így volt, égből pottyant mese volt!

Kire hasonlítok?

De kár, hogy nem vagyok kiskutya...
Akkor négy lábam lenne és nem esnék el folyton.
Nem kellene sapkát, sálat és kesztyűt viselnem.
Nem vágnák le állandóan a körmömet.
A hajamat sem vágnák le, nyugodtan a szemembe lóghatna,
főleg, ha pulikutya lennék.
Nem lennék ilyen foghíjas és el tudnám rágni a csontot is.
Evés közben is szaladgálhatnék.
Ha kiskutya lennék, biztosan Morzsi lenne a nevem.
Persze, ahogy magamat ismerem,
úgyse hallgatnék rá...
 










Van egy bernáthegyi kutyusunk.
Akkora, mint egy kisborjú.
Apa szerint nem jó házőrző,
mert egész nap csak
alszik a küszöbön.
Szerintem nagyon is jó házőrző.
Ha például jönne a betörő,
akkor jól hasra esne benne!

Iskolás lett a nagytesóm.
anyukám mindennap azzal fogadja,
hogy mi történt a suliban
és kíváncsian megkérdezi,
hogy hozott-e haza fekete pontot.
De ő sose hoz haza
fekete pontot anyunak,
mindig csak pirosat.
Elhatároztam, hogy ha én is
végre iskolás leszek
én majd hozok haza feketét is,
hadd örüljön az anyukám!

(Rangáné Lovas Ágnes és Radván Simi)

Sorakozó

Nahát! Alig, hogy kilépek,
jönnek felém a zöldségek;
tálam előtt sorban állnak,
s jelentkeznek – salátának.
– Fejes vagyok – szól az egyik –,
remélem, hogy velem kezdik.
Másodiknak ki jön sorra?
A nagyorrú, bősz uborka.
A paprika máris mérges:
– Engedjenek az edényhez!
Szól a paradicsom: – Nekem
a tál közepén a helyem.
– Itt állok már hetek óta –
füllent nagyot a káposzta.
– Burgonya úr, mit tülekszik?
azt sem tudja, hogy mi lesz itt!
Tolonganak békétlenül,
de mindenki sorra kerül,
s beválnak – nem katonának,
csupán vegyes salátának. 


(Gyárfás Endre)

Öcsi az uszodában

- Gyerekek, holnap nagyon jó napunk lesz! - mondta egyik nap az óvónéni, -Uszodába fogunk menni! És ezentúl minden csütörtökön délelőtt úszni fogtok tanulni!
- Hurrá! - kiabálták a gyerekek, aztán mindegyikük egyszerre kezte mesélni, milyen jó volt nyáron a strandon, meg a Balatonban, meg otthon a kerti kis medencében lubickolni, és, hogy ugye, majd az usziban is ugyanolyan jó lesz. Lacika azt bizonygatta, hogy ő már a fejét is sokszor bedugta a víz alá nyáron, Évi, aki már régebben is járt úszni, azt kezdte mesélni, hogyan kell siklani, egyszóval mindenki örült, és mindenki mondott valamit, csak Öcsi hallgatott, de nagyon. Öcsi ugyanis félt a víztől.
Másnap, amikor beléptek az uszodába, és felsorakoztak a medence szélén, Öcsi olyan szorosan fogta meg Judit néni kezét, mintha soha nem akarná elengedni.
-Üljetek le a medence szélére, és lógassátok bele a lábatokat a vízbe! - mondta Gyuri bácsi, az úszóoktató.
Öcsike remegve ült le, és Judit néni kezét el nem engedve óvatosan beledugta a lábujjait a medence langyos vizébe.
- Jól van. Most szép lassan, óvatosan csússzatok bele a vízbe, és induljatok el felém! Itt várlak benneteket! Gyertek nyugodtan, nézzétek, nekem csak a combomig ér! - bíztatta őket kedvesen Gyuri bácsi vízből.
A gyerekek belecsobbantak a medencébe, és vidáman indultak Gyuri bácsihoz. Öcsike nem mozdult.
- Menjél nyugodtan, foglak, míg le nem ér a lábad!- nógatta Judit néni.
Öcsi elszánta magát. Megmozdult. Nagy keservesen belekászálódott a vízbe, és rémülten vette észre, hogy mindjárt elsüllyed. Igaz, hogy Judit néni jó erősen fogta a kezét, és az is igaz, hogy látta, a többieknek csak a melléig ér a víz, mégis! Ő csak süllyedt, egyre süllyedt!
- Állj a lábadra Öcsike! - mondta Judit néni.
Öcsi rúgkapált, visított, sírt. Végül mégiscsak kinyújtotta a lábát, érezte a medence alját, de ahelyett, hogy megállt volna a vízben, már mászott is kifelé sírva. Többet bele sem ment a vízbe, se aznap, se azután.
Pannika , aki a legkisebb volt - neki a nyakáig ért a víz - vígasztalgatta.
- Ne félj Öcsi, majd nemsokára te is bátrabb leszel! Legközelebb, ugye bejössz a vízbe? Olyan jó, majd meglátod! - mondogatta neki minden úszás után, de hiába. Öcsi mindig a medence melletti padról nézte végig a többiek vidám lubickolását, a víznek még csak a közelébe se ment.
Judit néni elhatározta, hogy ha Öcsi legközelebb sem kap kedvet, megbeszéli az anyukájával is és Gyuri bácsival is, hogy Öcsike ne jöjjön többet az uszodába, majd inkább jövőre, amikor már nagyobb, okosabb és bátrabb lesz.
Amikor ez a legközelebbi alkalom eljött Pannika megint biztatni kezdte Öcsit.
- Ma már tényleg gyere be velünk, jó? Nézd csak, tegnap kaptam ezt a nyakláncot. Egy szívecske van rajta. Ki is lehet nyitni. Fényképet lehet beletenni. Anyukám azt mondta, hogy a legjobb barátom fényképét beletehetem. Ha bejössz ma a vízbe, a te fényképedet fogom beletenni. Na, bejössz?
- Pannika, a nyakláncot hagyd itt nálam, vigyázok rá, amíg a vízben leszel! - mondta Judit néni.
- Nem szeretném levenni! Tegnap kaptam az anyukámtól, hadd maradjon rajtam! - kérte Pannika.
- Nem biztos, hogy ez jó lesz, hátha véletlenül kikapcsolódik, lesüllyed a medence fenekére, és belecsúszik a lefolyóba. Onnan nem fogjuk tudni kivenni, leviszi a víz!
- Az tényleg nem lenne jó, akkor nagyon szomorú lennék, de nem fog kikapcsolódni! - felelte Panni, és már ment is a vízbe.
Öcsike nagyon szerette volna, ha Panni az ő fényképet teszi bele a nyaklánc szívecskéjébe, de a vízbe mégsem mert belemenni.
Úszás után Panni az öltözőben szomorúan fordult Öcsihez:
- Látod, nem jöttél be, nem tudlak beletenni a szívecskébe - mondta a nyaklánchoz nyúlva, aztán ijedten felkiáltott:
- Jaj, a láncom! Elveszett a láncom!
- Én láttam, amikor kijöttünk a vízből, akkor csúszott le a nyakadról - mondta Karcsi.
- Mért nem szóltál? - sírta el magát Panni. - Csak tegnap kaptam, és úgy szerettem!
Öcsi rohant. Vissza a medencéhez, A tiszta vízben jól látta a láncot a medence alján, és azt is, hogy a víz mindjárt belesodorja a lefolyóba. Nem gondolkozott. Gyorsan, ügyesen belemászott a vízbe, vett egy nagy levegőt, - ahogy Gyuri bácsi a többiekkel gyakoroltatta,- és nyitott szemmel bebújt a víz alá. Az utolsó pillanatban kapta el a láncot, mielőtt az eltűnt volna a lefolyóban. Fölállt, és markában szorongatva a láncot kimászott a vízből. Addigra már az óvó néni is, és a gyerekek is mind ott álltak, és őt nézzéték.
- Éljen Öcsi! - kiabálták.
- Nahát Öcsi, hogy te milyen bátor vagy! - dicsérte Gyuri bácsi is, Judit néni is.
- Öcsike, nagyon köszönöm, igazán te vagy a legjobb barátom! - ölelte át Pannika. Bele is teszem a fényképedet a szívecskébe, még ma!
És Öcsi nagyon boldog volt. Mert Panni a barátja, és mert rájött, hogy nem is fél a víztől, csak azt hitte.
És azóta Öcsi már a legügyesebb, és legbátrabb gyerek az uszodában.

(Kovács Barbara)

Kire hasonlítok?

Ebéd után anya
azt mondta,
hogy jobb helyeken
meg szokás köszönni
az ebédet.
Jobb helyeken
meg is szoktam köszönni.

Az anyukák azért vannak, hogy nekünk adják az összes melegüket, finomakat főzzenek és vegyenek nekünk kislányos ruhát.
A nagymamák meg azért vannak, hogy szüljenek nekünk anyukákat!!!

Amikor én megszülettem,
állítólag az egész család ott volt a kórházban.
Ott volt az apu, aki minden ajtónyitásra felugrált a székről.
Ott volt a mama, aki a szemét törölgette és szipogott.
Ott volt  a papa, aki többször is elolvasta az újságját.
Ott volt Rózi, a nővérkém, aki ugrabugrált a folyosón.
Ott volt a doktor bácsi, hogy az anyukám kezébe adjon.
Ott volt anyu is, hogy megvigasztaljon, amikor felsírok.
És ott voltam én, mivel születtem éppen.
Érdekes: én bizony egyikükre sem emlékszem,
sőt még saját magamra sem.

Négy vándor

A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.

A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.

Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy s a patak: akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.

Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.

Azt elfelejtettem mondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig é három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani, a veréb vagy a rigó. A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb: az Ősz és Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici patakot, egyik sem tudta megmondani, melyiknek van igaza. Így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:

- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek.

- Ezzel aztán el is indult a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.

Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza:

- Énhozzám bizony így szóltak az emberek: "Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érleled meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..."

"Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer,

túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért , így szólt:

- Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.

A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hírül vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőkben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.

Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.

Borika fája

 

Borikáék utcájában egy reggelen befordult két bácsi. Ásót, kerti szerszámot cipeltek. Egyikük talicskát tolt, azon egy halom vékony fácska volt összekötözve.

Az egyik bácsi felgyűrte az inge ujját, és ásni kezdett.

Felásott egy kis négyszögnyi földet azt utca szélén, s a friss, porhanyós földbe beültetett egy karcsú fácskát. Éppen Borikáék ablaka előtt. A másik bácsi karót kötözött a kis fa mellé. Aztán odébb mentek, és újból ásni kezdtek.

Borika az ablakban bámészkodott.

- Nézd csak, édesanya, nézd! Mit csinál a bácsi?

- Fát ültet, Borikám.

- De hát ez nem fa! Ez csak olyan, mint egy bot.

- Még fiatal - mondta édesanya. - Majd ha megnő, megerősödik. Szép lombos fa lesz belőle.

- És miért rakott oda a bácsi még egy fát?

- Az karó. Védi a kis fát. Még olyan gyenge, hogy a szél is meghajlíthatja, eltörheti. A karó vigyáz rá.

Borika csak hallgatott, és el nem jött az ablakból addig, amíg a bácsik az utolsó kis fát is el nem ültették. Másnap reggel szaladt az ablakhoz.

- Még nem nőtt meg a kis fa?! Ugyanolyan, mint volt! - kiáltotta csalódottan.

Édesanya nevetett:

- Várj csak, várj. Nem megy az olyan gyorsan. Eső meglocsolja, nap melengeti, s a fácska mindennap nő egy kicsit. De olyan kicsit, hogy azt észre sem veszed. Mire te megnősz, szép nagy fa lesz belőle is.

Borika ezután is sokszor elnézegette, mit csinál a kis fa. Hogyan pattannak ki rajta a rügyek, hogyan bontja ki az első levélkéket, s milyen boldogan nyújtózik a nap felé. Ezt megérti Borika, a napot ő is nagyon szereti, s biztatgatja is a kis fát:

- Úgy, úgy napozz csak, te kis fácska. A te leveleid zöldek lesznek a naptól, én meg ilyen szép barna leszek, látod?!

Ha a fiúk a ház előtt labdáznak, kergetőznek, s szaladtukban megkapaszkodnak a fiatal fa gyenge törzsében, Borika rájuk szól:

- Ne bántsátok a kis fát, nem szabad rángatni.

A kis fa és Borika együtt növekedett. De Borika gyorsabban nőtt. Egy szép napon már elment egyedül a boltba... Óvatosan fogta a tejeskannát, és csak a fejével bólintott a kis fának, amikor elment mellette:

- Most nem tudok integetni, kis fácskám, mert kilötyög a tej!

Édesanya büszkén fogadta:

- Mit szólt a tejes néni, Borikám?

- Azt mondta, hogy: tessék kisasszony, egy liter tej - nevetett Borika. - Pénzt is kaptam ám vissza, itt van a zsebemben!

Azontúl Borika minden nap elmehetett a kannával a boltba, és egyedül vásárolta meg a tejet. Édesanya nagyon meg volt elégedve. De egy napon megcsóválta a fejét. Ejnye! Itt valami nincsen rendben. A tej napról napra keveseb lesz.

- Kislányom - mondta Borikának -, gyere, visszamegyünk együtt a tejes nénihez. Hiszen ez még egy fél liter sincs! Alig van félig a kanna!

Borika nagyon piros lett, és lehajtotta a fejét.

- Talán megittad, Borikám? - kérdezte édesanya.

- Nem... én nem...- szepegett Borika. - Édesanya... ne haragudj!... - és elkezdett keservesen sírni.

- Miért ne haragudjak? Ne sírj, hanem mondd el szépen, hogy mi történt?

- Édesanya... a kis fa... az én kis fám! Az eső olyan ritkán esik... és szegényke folyton csak vizet igyék?! Biztosan éhes is... ráöntöttem a tjecskéből... hogy hamarabb nagyra nőjön!

Édesanya elnevette magát.

- Ó, te kis csacsi! Fák nem isznak tejet! Hát nem tudod, hogy a fa, mint a többi növény, a földből szív magának táplálékot a gyökereivel? Az az ő eledele! De abban igazad van, hogy sok-sok víz kell neki. gyere, töröld meg a szemedet, elmegyünk valahová.

Elmentek, és vettek egy szép kis locsolókannát. Olyan zöld színe volt, mint a friss faleveleknek.

- Ez a tiéd, Borikám - mondta édesanya. - Ezentúl te fogod meglocsolni a kis fát. De a tejet békén hagyd ám! Azt mi isszuk meg

Úgy is lett. Édesanya esténként kirakta a kék bögrét, és teleöntötte tejjel:

- Ez a tiéd, Borikám! - mondta.

Utána elővette a zöld kannát, és megtöltötte vízzel:

- Ez meg a kis fáé! Össze ne téveszd!

Ezen Borika nagyot nevetett, és mintha a kis fa levelei közül is susogó kuncogás hallatszott volna. Azután mindenki megitta a magáét és aludni tértek.

(Tasnádi Éva)

Kire hasonlítok?

A hüvelykujjam azért van,
hogy szopjam,
ha álmos vagyok,
és a szüleim
rám szólhassanak,
hogy egy ekkora gyerek már
igazán leszokhatna
az ujjszopásról.
A mutatóujjam azért van,
hogy amikor mutogatok vele,
akkor a szüleim rám szólhassanak,
hogy nem illik mutogatni.
A gyűrűs ujjam azért van,
hogy anyu gyűrűjét rápróbálhassam.
A kisujjam azért van,
mert az a legkisebb,
és az a kedvenc ujjam.
A középső ujjam azért van,
hogy kilegyen az öt ujj.
De vajon mire jók a lábujjak?
azokat se szopni nem tudom,
se gyűrűt nem teszek rá,
mutogatni sem lehet velük...
Ja, megvan, tudom már!
Biztosan a számoláshoz kellenek
majd, ha már nagy leszek

A nagymamám szemüveges.
De nem a sok tévézés miatt,
mert azt mondta,
hogy az ő gyerekkorában
még nem is volt tévé.
Akkor biztosan azért romlott el a szeme,
mert kiskorában sokat számítógépezett.

Ha nagy leszek űrhajós leszek,
és integetek az embereknek
a magasból.
Vagy építész leszek
és olyan házakat
fogok tervezni,
ahol nem lesz sarok,
hogy a rossz gyerekeket
ne lehessen
a sarokba  állítani.
Vagy rendőr leszek
és fújom a sípomat egész nap.
Vagy állatkert - igazgató
leszek, és kiengedem
a ketrecekből
az összes állatot.
Vagy elköltözöm Kínába
és játékgyáros leszek
és olyan játékokat készítek,
amik soha nem romlanak el.
Vagy nyugdíjas leszek,
mint papi
és egész nap
játszom otthon.
De kár, hogy addig még rengeteget kell aludni...

(Rangáné Lovas Ágnes és Radván Simi )

Móra Ferenc:

 A HÚSVÉTI TOJÁSOK

Az erdő közepében, egy vén cserfa alatt kicsi házikó állott. A házikóban lakott Tapsi úr a feleségével meg a két gyerekével. Rendes, jóravaló erdei nyulak voltak Tapsiék, és bár hosszú volt a fülük meg kurta a farkuk, senkinek az erdőben panasza nem lehetett ellenük.
Egy reggelen, éppen újév reggelén, Tapsiné azt kérdezte az urától:
- No, édes apjukom, mit főzzek ma ebédre?
Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
- Jó lesz egy kis takarmányrépa. Ha meg találsz a piacon édes káposztatorzsát, hozhatsz belőle a gyerekeknek.
A gyerekek nagyon szerették a káposztatorzsát, és örömükben mindjárt ugrálni kezdtek az asztal körül. Tapsiné asszony pedig a cseléddel elment a piacra.
Hanem jó félóra múlva már vissza is jött megint, átfázva a nagy hidegtől, tüsszentve, és üres kosárral.
- Hol van a répa? - kérdezte az öreg nyúl.
- Hát a káposztatorzsa? - kérdezték a kicsinyek.
- A káposztatorzsának már elmúlt az ideje, a répáé még meg se jött. A vásáros kofák a nagy havazás miatt be se jöhettek a falvakból, még csak gyönge fahéjat sem tudtam venni. Egy pár fiatal fának szóltam ugyan visszajövet, de ők azt mondták, hogy ebben a kegyetlen hidegben nekik is kell a héjuk. Az öreg nyúl megvakarta erre hosszú füle tövét, a kicsinyeknek pedig sírásra állott a szájuk. Kevés szecska volt ugyan még a kamrában, de ilyen napon, újév napján, még a mezei egér asztalán is különb ebédet tálalnak föl.
Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
- Baj, hát baj, de azért nem kell ám mindjárt sírni!
Aztán odafordult nyúlné asszonyhoz, hogy öltöztesse fel jó melegen a gyereket. Az asszony fel is öltöztette őket, meleg kendőt is kötött mindegyiknek a nyakára, hogy köhögést ne kapjanak a reggeli ködben.
- Gyerekek - mondta az öreg nyúl -, menjetek át a tisztásra az erdész bácsihoz. Köszöntsetek rá illedelmesen, mondjátok, hogy boldog újévet és jó egészséget kívántok neki, és hogy jó szívvel venném, ha valami kis finom főzelékfélével segítene rajtunk.
A gyerekek mindjárt szaladni akartak, de az apjuk utánuk szól:
- Azt mondom, ne bácsikázzátok az erdész urat, hanem szólítsátok tekintetes úrnak.
Az anyjuk pedig azt mondta:
- Meg ne álljatok a jégen csúszkálni! Ha meg azokkal a bolondos vizslakölykökkel találkoztok, kerüljétek el őket okosan, hogy fogócskát ne játsszanak veletek megint. A gyerekek kézen fogva mentek az erdőn át, az erdészlak felé. Meglehetősen jól viselték magukat, csak néha böktek meg alattomban egy-egy havas bokrot, hogy egy kis havazást csináljanak. Az erdész urat a kert alatt találták a három kisfiával. A kisnyulak elmondták a mondókájukat, az erdész meg tüstént beküldte a fiait az erdészméhez, hogy adjon valamit a nyulaknak. Adott is négy-négy nagy répát. A kisnyulak a répákkal hazafelé mentek. Mikor az ismerős erdőbe értek, jókedvük kerekedett, és futkosni kezdtek. Azzal ijesztettek egymásra, hogy „Jön a róka!” Aztán nagy versengéssel iramodtak házuk felé. Aznap nyúléknál igen jó ebéd volt. Első fogásuk répaleves, aztán pirított répa répamártással, a harmadik fogás répafőzelék, végül kirántott répa. A télnek vége lett, és a nyulak egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy a hó elkotródott a házuk tájékáról, és hogy régi ismerőseik, a vándormadarak megint ott csicseregtek a fák között, csodálatos dolgokat mesélve idegen országokról, hol a télen jártak.
A nyulaknak most már nem kellett többé az erdészhez fordulniuk, ha megéheztek, mert az erdő tele volt bársonyos fűvel és illatos herével. Hanem azért nem feledkeztek meg erdészékről. Az öreg nyúl azt mondta:
- Ilyen nagy úrral jó fenntartani a barátságot, és nem lehet tudni, mi lesz a jövő télen.
Éppen húsvét éjjelén volt, mikor a legnagyobb csendben furcsa egy társaság sompolygott az erdészék kertjébe.
Tapsiék voltak meg a rokonságuk. Elől Tapsiné ment, egy-egy piros tojást vitt a hóna alatt. Aztán Tapsi úr jött, ez meg akkora húsvéti tojást hentergetett maga előtt, amelynél nagyobbat és szebbet sose láttam. Kék bársonyból volt ez a húsvéti tojás, arany abronccsal. Aztán jöttek a többiek, ők meg kosárban, pici szekérben hozták a sok húsvéti tojást. Mikor a kertbe értek, serényen munkához láttak. A kicsinyek ügyes fészkeket raktak a fűben, a bokrok alatt, az öregek meg óvatosan elosztogatták a tojásokat a fészkekben. Mikor elvégezték a munkájukat, usgye!... visszairamodtak az erdőbe.
Másnap az erdész már korán reggel lent járt a kertben. Később leszólította a gyerekeket is:
- Gyerekek - mondta -, nekem úgy rémlik, mintha nyomokat látnék a kertben. Ha itt jártak, akkor itt is hagytak valamit. Jó lesz egy kicsit körülnézni a bokrok alatt.
A gyerekek szétfutottak a kertben, aztán itt is, ott is hallatszott az örömkiáltásuk, amint egy-egy húsvéti tojással megrakott fészekre bukkantak. Az a kékbársonyos, aranyabroncsos tojás, melyet Tapsi úr maga görgetett be a kertbe, tele volt cukorral. Én is megkóstoltam, mert éppen akkoriban vendégségben voltam az erdészéknél, és egész komolyan mondom, hogy alig ettem még ennél édesebb cukrot.

Kalaposmanó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elfelejtett kalapdoboz a bokor tövében. Abban lakott Kalaposmanó.

Így hívták, mivelhogy éjjel-nappal kalapot viselt. Ő maga varrta a fejrevalóját egy piros bőrkesztyűből, amit a kalapdoboz fenekén talált. Szép gömbölyűre formázta a kalap tetejét, míg olyan öblös nem lett, mint egy üst. A karimájára sombogyót tűzött.

– Enyém a legszebb kalap az erdőben! – nézegette elégedetten, s attól kezdve sosem vált meg a fejfedőjétől.

Egy tavaszi reggelen Kalaposmanó elhatározta, hogy meglátogatja a távoli bokrok alján élő rokonait. Becsukta a kalapdobozt, s dúdolgatva elindult az erdő túlsó végébe. Olyan peckesen lépegetett, hogy a fűben lapuló galambgombák mind felfigyeltek a közeledtére. Nehézkesen megbökték a kalapjukat, és mormoltak hozzá valamit.

– Tetszik a kalapom, öcskösök? – húzta ki magát Kalaposmanó, és jó hangosan dúdolni kezdett:

Gomba testvér, galambom,

jobb, ha ezt én kimondom:

kiskalapom nem adom!

És nagy léptekkel tovább sietett. A galambgombák csodálkozva pislogtak utána.

Kalaposmanó nemsokára elérte a fekete manók szállását. A fekete manók szívélyes legények voltak, mosolyogva lengették meg a kalapjukat a vendég előtt.

– Ej, de nagyon lengettek, de nagyon lengettek! – dünnyögte Kalaposmanó. – Csak nehogy az én kalapomat is lengetni akarjátok! – és jó hangosan dúdolni kezdett:

Manó testvér, galambom,

jobb, ha ezt én kimondom:

kiskalapom nem adom!

És továbbsietett. A fekete manók leesett állal bámultak utána.

Kalaposmanó végül elérkezett a távoli rokonok területére. Azok úgy megörültek a régen látott rokonnak, hogy összegyűltek az erdei tisztáson, és üdvözlésképpen levegőbe dobálták a sipkáikat.

– Puff neki, ezek meg dobálnak! Csak nehogy az én kalapomat is dobálni akarják! – torpant meg Kalaposmanó, és újból rágyújtott a nótájára:

Manó testvér, galambom,

jobb, ha ezt én kimondom:

kiskalapom nem adom!

A rokonok elhűlve bámulták Kalaposmanót, aki, ahogy jött, hipp-hopp, el is tűnt a tisztásról.

– Fityisz az orrotokra! – dünnyögte magában, és még gyorsabban szedte a lábát. – Hazamegyek! A kalapom nem adom!

Ahogy ott fut, ahogy ott szaporáz hazafelé, egyszerre kétségbeesett sírás üti meg a fülét. Körülnéz, hát egy madárfióka vergődik a borókabokor tövében.

Közelebb lép, s akkor látja, hogy nem is egy, hanem négy, nem is négy, hanem öt fióka vergődik a földön.

– Jaj, jaj, lefújta a szél a fészkünk! Jaj, jaj, végünk! Végünk! – jajveszékeltek a fiókák.

– Jaj, jaj, itt vész öt szép kicsi vérünk! Jaj, jaj, végünk! Végünk! – Kalaposmanó szétnézett, s akkor látta, hogy a bokor ágán a madárszülők is a fiókákat siratják.

Nagyot dobbant Kalaposmanó szíve.

– Segítek én, ne sírjatok! – ugrott szaporán, és kúszni kezdett a boróka ágán fölfelé. Fürgén fölmászott a bokor hegyibe, ott lekapta a kalapját, mintha mindig erre készült volna, és gyöngéden elhelyezte az ágak között, mint egy puha fészket.

– Itt az új fészek! – kiáltotta. – Lehet költözködni! De szaporán, míg szimatot nem kap a róka!

Hitték is, nem is a madárszülők a nagy csodát, ám nem sokáig gondolkodtak, hanem szép sorban a kalapfészekbe menekítették a fiókákat. No, volt is aztán öröm, volt hálálkodás:

– Sosem feledjük Kalaposmanó, hogy milyen nagy jót tettél vélünk! Élünk!

– Semmiség! – mosolygott szerényen Kalaposmanó, és abban a pillanatban ő is úgy érezte, hogy nem történt semmi különös. Csak annyi, amennyinek történnie kellett.

Elbúcsúzott a madárcsaládtól, és könnyű szívvel hazasietett.

Kinyitotta a kalapdobozt, és megkereste a piros bőrkesztyű párját. Aztán leült, és varrt magának egy új kalapot.