Pötyi és a tűzokádó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy négylábú pöttyös család: pöttyös mama, pöttyös papa és tíz pöttyös csemete. A legkisebb csemetét úgy hívták, hogy Pötyi.

Ő volt a legkisebb, de azért sok mindent tudott már: bukfencezni, hóembert rajzolni, kiskecelányomat énekelni, hátrafelé ugrálni, villamosjegyet lyukasztani, ajtón becsöngetni, sőt, fütyülni is tudott egy kicsit. Csak az orrát nem tudta kifújni még.

Eljött az ősz, és a pöttyös csemeték megnáthásodtak. Mind az orrukat fújták: trombitáltak és harsonáztak. Csak Pötyi szipogott szép szerényen.

Meghallotta ezt pöttyös nagybácsi.

– Hát te, csillagocskám? – nézett Pötyire. – Te miért szipogsz?

– Bert deb tudob kifújdi az orrobat!

– Ó, pedig az nagyon egyszerű! Nézd, így kell! – és pöttyös nagybácsi megmutatta, hogyan kell orrot fújni.

Pötyi megpróbálta utánozni.

Erre összefutott pöttyös mama, pöttyös papa, meg a kilenc pöttyös testvér:

– Hajrá, Pötyi! Jól van, Pötyi!

De hiába, Pötyinek nem sikerült az orrfújás.

Akkor betoppant pöttyös nagymama:

– Na, mit hoztam az én kis Pötyikémnek? – és táskájából egy virágos zsebkendőt húzott elő. – Én hímeztem!

– Éd deb tudob kifújdi az orrobat! – tiltakozott Pötyi.

– Legalább próbáld meg a kedvemért! – kérlelte pöttyös nagymama. – Nézd, így kell! – és pöttyös nagymama is megmutatta, hogyan kell orrot fújni.

Pötyi pöttyös nagymamát is megpróbálta utánozni.

Erre újból összefutott pöttyös mama, pöttyös papa meg a kilenc pöttyös testvér:

– Gyerünk, Pötyi! Mindent bele, Pötyi! – bíztatták a kicsit.

De hiába, Pötyinek nem sikerült az orrfújás.

Akkor jött pöttyös mama, utána pöttyös papa, aztán a kilenc pöttyös testvér. Mind megmutatták, hogyan kell orrot fújni.

Pötyi őket is megpróbálta utánozni. De hiába, nem sikerült neki az orrfújás. Végül sírva fakadt.

Arra ment a tűzokádó kék sárkány.

– Hát te miért sírsz? – kérdezte Pötyit.

– Bert deb tudob kifújdi az orrobat!

– Minek az? Tanulj meg inkább tüzet okádni!

– Jó! Butasd beg, hogy kell!

Pöttyös mama, pöttyös papa és a kilenc pöttyös csemete újból összefutott. Izgatottan figyelték a tűzokádó kék sárkányt.

– Zárd össze jó erősen a szádat! – vezényelt a sárkány.

– Zárd össze jó erősen a szádat! – ismételte kórusban a pöttyös család.

Pötyi jó erősen összezárta a száját.

– Vegyél egy nagy levegőt! – folytatta a sárkány.

– Vegyél egy nagy levegőt! – ismételte a pöttyös család.

Pötyi vett egy nagy levegőt.

– És az orrodon fújd ki a forró lángot! – fújt egy nagyot a sárkány.

– És az orrodon fújd ki a forró lángot! – ismételte a pöttyös család.

Pötyi fújt az orrán át egyet.

– Hol a láng? – nézett körbe csalódottan.

– Éljen! – kiáltotta pöttyös papa. – Pötyi megtanult orrot fújni!

Pötyi elővette a nagymama virágos zsebkendőjét, jól összeszorította a száját, aztán vett egy nagy levegőt, és fújt még egyet.

– Éljen Pötyi! – kiáltotta pöttyös mama. – Majd arra is megtanítunk drágám, hogy az egyik orrlyukadat be kell fogni...

– Csak nem most! – rikkantotta Pötyi, és még egyet fújt a zsebkendőjébe.

– Éljen Pötyi! Éljen! Éljen! – kiáltozott a kilenc pöttyös csemete. – És éljen a kék sárkány!

Még sokáig éljeneztek és tapsoltak, mert bizony, ilyen nagy dolog az, amikor a kicsi pöttyös már nem csak bukfencezni, hóembert rajzolni, kiskecelányomat énekelni, hátrafelé ugrálni, villamosjegyet lyukasztani, ajtón becsöngetni, és egy kicsit fütyülni tud, hanem az orrát is ki tudja fújni, mint a nagyok.

Mese a zöld manóról

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld manó. A hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdő legmagasabb tölgyfáján élt, egy elhagyott mókusodúban.

Előnyös lakhely! – gondolta minden reggel. – Köröskörül erdő, és a város is közel. Ha szükségem lesz egyszer egy kissámlira, vagy bármire, csak felülök az ötvenhatos autóbuszra, elmegyek a végállomásig, és ott megveszem magamnak!

Örömében, hogy ilyen jó dolga van, minden reggel eltáncolta a tölgyfa csúcsában a manótáncot. Olyan vígan ropta odafenn, hogy csak úgy rippentek-röppentek a falevelek, ripegtek-ropogtak a tölgyágak, pityegtek-potyogtak a makkok. Tánc után kedvenc csemegéit: zöld leveleket, zöld bogyókat, zöld terméseket gyűjtött, délután pedig a háza előtti kényelmes faágon üldögélt.

Egy dolog háborgatta csak: odalent, a tölgy aljában mintha folytonosan csoszogott, mormogott, mocorgott volna valaki.

– Ki lehet az? Talán a szél? – nyugtalankodott zöld manó, de nem mászott le, és nem nézett utána, hogy honnan jön a zaj. – Maradok, ahol vagyok, abból nem lehet baj! – mondogatta magának.

Így teltek a napok, hónapok.

Egy reggel aztán arra ébredt, hogy sajog a foga.

– Ó!

Másnap reggelre megduzzadt az ínye, és lüktetett az álla.

– Ó! Ó!

Harmadik reggelre akkorára dagadt az arca, mint a Kálvária-domb.

– Ó! Ó! Ó! Ez nem jó! Most mégiscsak le kell másznom, és el kell mennem a fogorvoshoz!

Nagy ímmel-ámmal ereszkedett le a fa törzsén. Akkor látta, hogy magas sziklahalom emelkedik a fája alatt.

– Ki csoszoghat ezeken a sziklákon? – gondolta csodálkozva. – Ma este meglesem!

Sietősen leevickélt a földre. Kigyalogolt az országútra, s ahogyan azt már annyiszor elképzelte, most valóban felült az ötvenhatos autóbuszra, és elzötyögött a végállomásig.

Gyalogosan vágott neki a városnak. Jól megbámulta a Budapest Körszállót, megszaglászta a benzinkutat, odasandított a Városmajori Gimnáziumra, aztán besétált a János-kórházba. Megkereste a fogászatot, és leült egy fehér padra.

Mindenféle emberek ültek már ott. Zöld manó rögtön felfedezett két másik manót is: egy pöttyöset meg egy csíkosat. A pöttyös olvasott, a csíkos fülhallgatón át zenét hallgatott.

Egy darabig csönd volt. Senki sem beszélgetett. Aztán: csissz-csossz, csissz-csossz, becsoszogott egy rövidlátó, ráncos sárkánynéni.

– Fabad egy kif helyet?... – kérdezte a pöttyös manótól, de az annyira belemerült a könyvébe, hogy meg sem látta sárkánynénit.

– Egy kif helyet, fiafkám... – fordult akkor sárkánynéni a csíkos manóhoz, de az annyira figyelt a zenére, hogy meg sem hallotta sárkánynénit.

– Ide tessék ülni, itt van hely! – integetett zöld manó.

Köfönöm, fiafkám – tottyant le sárkánynéni zöld manó mellé. Öreg vagyok, a műfogforomért jöttem...

– Én meg betömetem a fogamat.

– Aft okofan tefed, fiafkám!

Egymásra néztek, és elmosolyodtak. Később, amikor sárkánynéni már megkapta a műfogsorát, és a fogorvos a legkisebb műszerével kitisztította és betömte zöld manó fogát is, kettesben indultak hazafelé.

– Én az ötvenhatos autóbusszal megyek! – mondta a végállomáson zöld manó.

– Én is – válaszolta sárkánynéni.

– A Nagyrétig együtt utaztak.

– Én itt leszállok! – mondta zöld manó.

– Én is – válaszolta sárkánynéni.

– Átvágtak a Nagyréten. A legmagasabb tölgyfa alatt megálltak.

– Én odafent lakom, a fán! – mutatta zöld manó.

– Én meg idelent, a barlangban – válaszolta sárkánynéni.

Akkor látta zöld manó, hogy a tölgyfa alatti sziklahalom belsejében barátságos barlang bújik meg.

– Csak nem sárkánynéni csoszog, morog, mocorog idelent örökké?!

– Csak nem te ugrálsz odafönt minden reggel, édes fiam?! – és vered le nekem a falevelet, száraz ágat, kopogó makkot?!

Egymásra néztek, és olyat nevettek, hogy csak úgy zengett belé az erdő.

Másnap reggel zöld manó elégedetten nézett körül:

– Előnyös lakhely! Köröskörül erdő, és a város is közel! – aztán villámgyorsan lekúszott a fa törzsén, és a manótáncot már odalent járta el, sárkánynéni barlangja előtt. Aki nem hiszi, menjen ki a hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdőbe, keresse meg a legmagasabb tölgyfát, és kérdezze meg zöld manót, hogy igazat meséltem-e!

A nagyhangú kakaska

         Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy udvar, abban két ló, két kecske, tíz liba, húsz pipe, két kutya, öt macska – meg egy nagyhangú kakaska.

         Büszke volt a kakaska a hangjára, pitymallattól szürkületig fújta:     – Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!

         Szürkületkor nyugovóra tért a kakaska, s aludt másnap hajnalig. Akkor újrakezdte:        

– Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!

         – Csodás hang! Csodás hang! – burukkoltak elismerően a galambok.

         – Messzezeng! Messzezeng! – mekegték a kecskék.

         – Kiváló! Kiváló! – nyihogták a lovak.

         A kakaska büszkén húzta ki magát a sok dicséretre.

         Arra gurult a sün. Hallotta, mint dicsérik az állatok a kakaskát. Megállt, és nagyot pöffentett:

         – Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff!

         – Kukurikú, mit hallok?!

         – Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff!

         – Harsányabb?! – fortyant fel a kakaska. – A macskáknak nincs is hangjuk! Egész nap szunyókálnak!

         – Nappal szunyókálnak, pff, pff – pöfögött a sün –, ám éjszaka annál harsányabban kornyikálnak!

         – Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka alszik a világ!

         – Pff, pff... Keveset tudsz, kis kakaska, éjjel vadászik a macska!

         – Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka sötét van!

         – Pff, pff... Nem egészen, kakaska! Sötét égen fehér folt: világít a fényes hold.

         – Kukurikú... Mi az, hogy fényes hold?

         – Pff, pff... A hold: az éjszaka napja!

         Elcsodálkozott a kakaska. Még kukorékolni is elfelejtett. Elrejtőzött a kút mögé, s mind a fényes hold jöttét várta.

         Lassan besötétedett. A kakaska elálmosodott, de elszántan tovább várakozott.

         Végre feljött a hold. Az udvar öt macskája nagyot nyújtózott.

         – Pff, pff... Látod, kakaska? Látod?

         A kakaska hirtelen éber lett:

         – Látom! Látom!

         A macskák felültek a háztetőre, és hangolni kezdtek.

         – Pff, pff... Hallod, kakaska? Hallod?

         – Hallom! Hallom!

         A macskák teli torokból rázendítettek:

         – Máj, máj, máj! Májjal teli tál! Háj, háj, háj! Sárga kacsaháj!

         – Majd adok én nektek kacsahájat! – gurult méregbe a kakaska. – Majd kaptok ti tőlem májjal teli tálat!

         Keresett egy hosszú létrát. Nekitámasztotta az eperfa törzsének, s elindult rajta fölfelé.

         – Pff, pff! Hová mégy, kakaska?

         – Megyek az égbe!

         – Pff, pff! Miért mégy az égbe, kakaska?

         – Lehozom a holdat!

         – Pff, pff! Miért hozod le, kakaska?

         – Hogy a macskák ne találják!

         – Pff! Pff! És az miért jó, kakaska?

         – Ha nincs hold –, nincs kornyikálás!

         – Pff, pff! Ezt jól kifundáltad, kakaska!

         – Meghiszem azt, nyávogadta! Legszebb hang: a kakas hangja!

         Mikor idáig ért a nagyhangú kakaska, izgalmában akkorát ugrott, hogy a létra kicsúszott alóla, s úgy vágódott a földhöz, mintha a mennybolt szakadt volna le.

         A nagy zajra fölébredtek a lovak, a kecskék, a libák, a pipék, előfutottak a kutyák, odaugrottak a macskák. Látták, mi történt, s olyan kacagásba kezdtek, hogy arra a galambok is fölébredtek. Másnap még a verebek is mind a kakaskát nevették, hogy létrával akart az égbe menni.

         Attól kezdve a kakaska nem versenyez többé a macskákkal. Átalussza az éjszakát, s csak pitymallatkor kezdi az énekét:

         – Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!

Húsvéti mese

 Hol volt, hol nem, a Zsámbék melletti zsombékos réten élt három festőnyúl: Sára, Karcsi és Piroska. Sára sárga festőköpenyben sárga tojásokat festett, Karcsi kék köpenyben kékeket, Piroska piros köpenyben pirosakat.

Szorgalmasan dolgoztak, mert közeledett a húsvét. A zsámbéki tyúkok, nehogy odalegyen a becsület, kosárszám hordták nekik a tojást. A tyúkok mögött naposcsibék masíroztak. Apró csőrükkel ők is tojásokat görgettek.

A festőnyulak meg festettek, festettek és festettek.

Lassan az egész rét megtelt száradó színes tojásokkal. Minden állat gyönyörködve nézte. A zsombékok alól békák bámulták boldogan, a füvek hegyéről csigák lesték lelkesen, az ég tetejéről röpködő madarak számlálták önfeledten.

– Hess innen! – kergette Sára a kíváncsiskodókat. – Meg ne lássam, hogy valamelyiktek hozzáér a tojásokhoz!

Nem is esett baja egyetlen tojásnak sem. Rendben ment minden – egészen addig, amíg Piroska csuklani nem kezdett.

Úgy kezdődött, hogy Piroska elmerülten dolgozott. Egyszer csak megállt a kezében az ecset, annyit mondott, hogy: – Hukk! – és egy nagyot ugrott. Aztán visszahuppant, és akkor azt lehetett hallani, hogy: RECCS!

– Jaj, oda egy tojás! Egy szép piros tojás! – jajveszékelt Sára. Karcsi döbbenten hallgatott.

Piroska mondani akart valamit, de csak annyit tudott szólni, hogy: – Hukk! – és ugrott egy újabbat. Megint visszahuppant, és megint csak azt lehetett hallani, hogy: RECCS!

Aztán megint: – Hukk! – és megint: RECCS! És: – Hukk! – és: RECCS!

– Állítsd meg, Karcsikám! – könyörgött Sára. – Csinálj már valamit!

Karcsi rohant, és hozta Nyúl doktort.

A doktor máris vizsgálta volna Piroskát:

– Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – ám Piroska egyre ugrált. Szegény doktor kénytelen volt együtt szökdécselni vele. Mikor Piroska azt mondta, hogy: – Hukk! – arra mind a ketten felugrottak. A levegőben a doktor megnézte Piroska torkát: – Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – Aztán mind a ketten visszahuppantak: RECCS-RECCS! RECCS-RECCS!

– Semmi baj – lihegte a doktor. – Csak egy kis csuklás! – és elszelelt.

Piroska meg folytatta: – Hukk! – RECCS!... – Hukk! – RECCS!...

– Jaj nekünk, nem marad tojás! – siránkozott Sára. – Ilyen szégyent! Csinálj valamit, Karcsikám!

Karcsi a homlokára csapott: – Sót ide! – mert a nagymamájától hallotta egyszer, hogy a só jó a csuklás ellen.

– És citromot ide! – kapott észbe Sára is, mert a dédmamájától hallotta, hogy a citrom jó a csuklás ellen.

Karcsi elfutott a zsámbéki öregtemplomhoz. A harangozótól kapott egy kis sót. Fordult, és nyargalt vissza máris a zsombékos rétre.

Sára elrobogott a zsámbéki Lámpamúzeumba. A gondnoknénitől kapott egy fél citromot. Rohant vissza ő is Piroskához.

Piroska megnyalta a sót, és csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – majd ugrott egyet: RECCS!

Aztán megkóstolta a citromot, és megint csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – és megint ugrott egyet: RECCS!

– Ó, egek! – keseredett el Sára.

– Végünk van! – jelentette ki Karcsi.

Arra sompolygott a róka. Megérezte a nyúlszagot. Elrejtőzött a bokrok között, és bajszát nyalogatva figyelt.

– Melyik nyulat szeressem a három közül?... A kéket?... Az túl izmos! A pirosat?... Az túl ugrálós! A sárgát?... Az az ijedtségtől egészen elgyöngült... Az jó lesz! – és kúszni kezdett Sára felé.

– Sára éppen könyörgőre fogta a dolgot: – Állj meg, állj meg, Piroskám! – Állj meg, mert megesz a szégyen!

– Miért a szégyen? Inkább majd én! – vigyorodott el a róka. Abban a pillanatban Piroska minden addiginál magasabbra ugrott és meglátta a rejtőzködő ravaszdit.

– Róka! Róka! – kiáltotta, és az ijedségtől menten elállt a csuklása.

– Menekülni! – kiáltotta Karcsi, mire mindhárman futni kezdtek. Zsámbék felé vették az irányt.

A róka nem merte a városig követni őket, mert félt, hogy a zsámbéki polgárok kiporolják a bundáját.

– Illa berek, nádak erek, legjobb, hogyha hazamegyek! – gondolta, és sebtében eltakarodott.

Sára, Karcsi, a zsámbéki tyúkok meg a naposcsibék akkor vállukra ültették Piroskát, és úgy vitték vissza a zsombékos rétre, mint a nap hősét. Piroska már nem csuklott, csak örömében szipogott egy kicsit.

Ha a Zsámbék melletti zsombékos réten jártok, különösen húsvét táján, nézzetek jól körül: talán meglátjátok a három festőnyulat. De óvatosan keresgéljetek, nehogy egy száradó színes tojásra lépjetek!

Kovács Barbara: Öcsike és a földigiliszta

A bajok akkor kezdődtek, amikor Öcsike talált egy gilisztát.
A giliszta lassan araszolgatott a járdán, és nagyon szomorúnak tűnt, ahogy ott egyedül, magányosan igyekezett minden látható cél nélkül valamerre, alig-alig elkerülve a felnőttek sietős lépteit. Kész csoda, hogy eddig még nem lépett rá senki.
Öcsike gyorsan felvette, óvatosan a markába zárta, és sietett anya után, aki már éppen megállt, hogy bevárja őt.
- Segíts nekem Öcsike! - mondta anya elindulva. - Nagyon sokat vásároltunk, ez a kiflis zacskó folyton ki akar csúszni a kezemből. Ezt hozd te légy szíves!
- Anya, nem lehet. Most nem tudom. - válaszolta Öcsike.
- Nem lehet? - csodálkozott anya. - Miért nem lehet?
- Mert akkor kiesik! - felelte Öcsi.
- Kiesik? Mi esik ki, és honnan? - érdeklődött anya.
- A barátom. Ő fog kiesni a kezemből, pedig az nem lenne jó! - válaszolta Öcsike titokzatosan. Erre anya újból megállt.
- Megnézhetem a barátodat?
- Látod? Ő az. - nyitotta szét óvatosan a markát Öcsike. - Ugye hazavisszük?
- Tehát ő az. Egy földigiliszta. Hazavihetjük, de otthon a kertben el kell engednünk. - mondta anya, és a táskájában kotorászva kihalászott belőle egy üres kis dobozkát.
- Tedd bele a barátodat, itt biztonságban lesz, és a kifliket is tudod hozni!
- De jól kitaláltad anya! - örvendezett Öcsike.
Hamarosan hazaértek. Öcsi bevitte a konyhába a kifliket, és kivitte a kertbe a gilisztát. Játszani szeretett volna vele, megvigasztalni, hogy ne legyen szomorú.
A giliszta egy kis ideig nem mozdult, lehet, hogy azon gondolkozott, hova került, mit csináljon, merre menjen, de lehet, hogy csak unatkozott, és arra várt, hogy elkészüljön az a gilisztacsúszda, amit Öcsike máris készített neki lehullott száraz ágacskákból, levelecskékből. Már majdnem teljesen elkészült, amikor a giliszta elindult. Sebesen haladt az eper ágyásban egy parányi repedés felé, és mire Öcsike észbekapott, már be is fúrta magát a repedésen át a földbe. Öcsike döbbenten nézte, aztán sírva rontott be a konyhába.
- Itt hagyott! Pedig éppen készen lett a csúszda, még csak ki sem próbálta! - zokogta anya lábait átölelve - Nem akart velem játszani, pedig megmentettem az életét! Nem szeret engem!
- Csacsikám, a giliszta csak azt tette, amit tennie kellett. Ő nem csúszdázni szeret, hanem a földben bujkálni. Neki az az öröm, ha keresztül-kasul járhatja a földet, azt eszi, és közben megpuhítja. Majd meglátod, tavasszal milyen szépen fog nőni az eper a kertünkben, abban a földben, amit a barátod hálából, amiért megmentetted az életét, jól átforgatott. - vigasztalta anya Öcsikét. Öcsi hitte is, meg nem is, amit anya mondott, a sírást abbahagyta ugyan, de még szomorkodott. És a tavasz még olyan messze volt.

Egy napon, amikor megint sokat gondolt giliszta barátjára, elhatározta, hogy azért is lesz egy olyan gilisztája, aki nem bújik a földbe, hanem vele fog játszani.
Leemelte a fürdőszoba polcáról a fogkrémet, és kinyomta az egészet a szobájában a szőnyegre. Jó hosszú lett. És kanyargós. És kék-fehér csíkos. Öcsike sokáig játszott vele, de egy idő után elunta, már szívesen épített volna inkább a szőnyegen, de nem tudott, mert ott volt a fogkrém-giliszta. Megpróbálta visszatuszkolni a tubusba, de sehogyan sem sikerült, és a szőnyeg is csupa maszat lett. Anya szerencsére segített eltűntetni a pót-gilisztát, és nem is haragudott. Legalábbis nem nagyon.

Hosszú és hideg volt a tél. Öcsike nagyon aggódott a barátjáért, félt, hogy megfagy a hideg földben, de apa elmagyarázta, hogy a giliszták ilyenkor olyan mélyre bújnak a földben, ahol nincs fagy.
Aztán megjött a tavasz. Öcsike izgatottan leste nap, mint nap a barátját, hátha megpillantja valahol. De hiába, nem látta sehol. Lassacskán érni kezdett az eper.
Öcsike minden nap ott kuksolt az eprek mellett legalább fél órát, és beszélt a barátjához. Elmesélte mi volt az oviban, meg, hogy mit álmodott, verset is mondott neki, néha még énekelt is. Remélte, hogy a gilisztácska meghallja.
Hamarosan megérett az első szem eper, majd sorban a többi. Öcsike leszedett néhányat, és amikor megkóstolta, rögtön tudta mitől ilyen finom.
- Anya, még soha, de soha nem volt ilyen sok és nagy és gyönyörű és finom eper a kertünkben! Igazad volt, mégsem felejtett el a barátom!
- Tudod öcsike, nem csak az lehet a barátunk, aki játszik velünk, mindenki úgy mutatja meg a szeretetét, ahogy tudja. A gilisztácska például így.
Öcsike visszaszaladt a kertbe, és alaposabban megnézte az eperágyást. Ahogy nézte, egyszer csak észrevett egy gilisztát, aztán még egyet, és még egyet, és sokat, sokat.
- Ezek a barátom barátai, és gyerekei, most már mind, mind a barátaim! - gondolta, és biztos volt benne, hogy az ő gilisztája esténként arról mesél a földben, hogyan mentette meg ő, Öcsike egyszer régen. És ettől a naptól kezdve, valahány szem epret csak megevett, mindegyiket megköszönte a gilisztáknak.

Fésü Éva: Mókus Péter kiskertje

Mókus Péter kiskertje
A napos, déli domboldalon már kinyitotta sok sárga ernyőjét a som, amikor Mókus Bence bácsi egy szép napon az odúablakon kinézett...
Ó, mennyi szépet látott! A nedves ágakon ezernyi napsugár táncolt! A parti füzeken sok kis bozontos barka bolyhosodott, mint megannyi icipici nyuszi farka!
Kék ibolya és sárga kankalin virult a réten meg a tavaszi vizek partjain. Vidáman énekeltek a hazatért madarak.
– Gyerekek! Ki az ágyból! – kiáltotta Bence bácsi. – Jó volna ott lent egy kiskertet csinálni, hogy barátságosabb legyen az odunk tája!
A három kismókus ujjongva, kiabálva dobálta le a mohapaplant. A lusta Peti is tüstént felpattant:
– Kertet? Pompás! Úgye most mindjárt megcsináljuk? Az őzeknek, rókáknak leesik majd az álluk, ha erre járnak!
A kis Balázs már magyarázta anyukának, hogy ő milyen szép kertet kerekít. Alig bírta izgalmában lenyelni a finom reggelit.
Az okos kistestvérke, Mókus Panna, tüstént keresni kezdte: van-e locsolókanna, ásó, kapa, gereblye.
– Van ám, kicsim, eredj le a fa alatti mély gyökérpincébe! – felelte Bence bácsi, mert arra volt kíváncsi, hogy fél-e a kislánya a sötétben.
Nem félt az! Okos volt! Lement, és hozta szépen a kiskapát, kisásót. Addigra Peti is, meg Balázs is lemászott a nagy fa derekáról. Szaladtak ki a napra, keresték, hol van egy jó földdarabka, hogy kiskertnek felássák.
Mosolygott Bence bácsi, mozgatta bajuszkáját. A mókuskák szorgalma neki is tetszett.
– Meglátjuk, kié lesz a legszebb!
– Itt legyen Petié! – és mindjárt kijelölte a kert helyét egy pálcikával.
Ez lesz Pannié – most legalább meglátom, hogy milyen ügyes a kislányom!
– Itt meg a tiéd, nézd, Balázska!
– Tündérkert lesz az, akárki meglássa! – mondta büszkén a legkisebbik, és mindjárt nekilátott, hogy elkészüljön estig.
Forogtak a kisásók, fordult a sok rögöcske, de Peti tenyerét az ásó nyele törte, hamar melege lett, s a bükkfa árnyékában pihent egy keveset. Lám, nem is hitte volna, hogy egy kertésznek ilyen sok a dolga!
Ezalatt Pannika az édesanyját kérte, hogy adjon sok virágmagot a köténye zsebébe, rezedát, violát, petúniát. Azokat elültette szépen sorba, utána friss vízzel meg is locsolta, és tulipánhagymát is rakott a puha földbe vagy egy tucatot.
Peti látta, hogy mit csinált, de ajkát biggyesztve legyintett:
– Mikor lesz abból még virág?!
A kis Balázs megállt egy percre. Ő is elfáradt már.
– No, persze! Csinálhatnánk ezt okosabban is! – És nagyot nevetett a kis hamis.
– Tudom már, Péter! A kertésznek is ész kell, s mindjárt virul a tündérkertje! Minek megvárni, míg a mag kikel? A réten ezrivel hajlik a sok virág a szélbe, csak el kell menni érte!
Máris szaladt, ahogy csöpp lába bírta:
– Apu! Hol a talicska?
Ráfektetett kisásót, kiskapát, s hajrá! Tolta is ki a rétre... Tengernyi virágot talált! A legszebbeket szépen körülásta, és gyökerestül kiemelte, úgy rakta fel a talicskára.
A nagy munkát hümmögve nézte Péter.
Nem! Ez sem jó! A sok sáros gyökérrel szép bundácskáját kente össze, és kétszer annyit ásott a kisöccse! Minek is az a sok piszkos föld alatti ág-bog? Anélkül sokkal szebbek a virágok!
És homlokára koppintott vidáman:
– Ohó, butuskák! Csak fáradjatok! Estére fájni fog a hátatok, de bezzeg én már kitaláltam, hogy mit kell tenni!
Gyorsan hazaszaladt, hozott egy jó nagy kerek kosarat, és sebbel-lobbal, ahogy érte, a sok réti virágot mind letépte. Szedett kökörcsint, habszegfűt, fehér virágú tőzikét, egy korai árvácskát sem kímélt, aztán a sárga mezei tyúktaréj is belekerült a kosárba. Vitte a sok virágot, remegő rezedát nagy diadalmasan a napos réten át.
Csöppet sem fáradt, inkább dudorászott. Örült, hogy milyen jó dolgot csinált, aztán vágott magának egy hosszú pálcikát. Kiskertje földjét azzal mind kifúrta, s a virágokat sorba beledugta. Virult a kert egy pillantás alatt!
A fél erdő összeszaladt, és Panni összecsapta kis kezét:
– De szép! Peti, ezt hogy csináltad?
Peti dölyfösen nézte, hogy Panni kiskertjében semmit se mutatnak a virágágyak, a kis Balázsnak meg hátra van még rengeteg sok munka, nagyon szuszog, piheg, talán már meg is unta.
– Gyere, apu! – kiáltott Mókus Péter – az én kertem a legszebb, nem is mérhető össze senkiével!
Bence bácsi tüstént odajött, de csodálatosképpen egy szót sem szólt, csak hümmögött. Peti unszolta:
– Apu, szólj!... Nem értem, a kiskertemet miért nem dicséred?
Az öreg mókus bácsi furcsán nézett, pici szemei gyanúsan ragyogtak, míg végül így szólt:
– Kisfiam, majd holnap!
– Holnap?
– Az ám! A rendes munka nem egy napra készül!
Volt izgalom, míg másnap a piros hajnal nappallá nem sápadt, s a rigó ébresztőt nem fütyörészett! Akkor Peti a kiskertjére nézett, s a lélegzete is elállt! Azt hitte, rosszat álmodik – meg is csípte magát! – de mindhiába, mert hervadtan feküdt a kert minden virága.
A hős kertésznél eltörött a mécses, kis mancsát nyomkodta könnyes szeméhez:
– Gonosz varázsló tette ezt! – zokogta –, biztosan belebújt egy nagy bokorba, s amint aludni mentem, virágaimat lekaszálta menten!
A testvérkék hallgatták szívszorongva. Balázs részvéte jeléül az ujjacskáját szopta, míg meg nem szólalt Bence bácsi:
– A lustaságod volt a rossz varázsló, mert lám, a hamar munka sohasem igazán jó! A leszedett virág csak egy napig, ha él, elhervad, szárad, elviszi a szél. Hiába szép, hiába illatos... kell az a maszatos, erős, kis földbe markoló gyökér! Szavaira szepegő csend lett. A pajkos rigó sem füttyentett, úgy figyelte, hogy mi is történt? De Peti szépen letörölte könnyét, és irulva-pirulva, de zokszó nélkül újra munkához látott. Most már magot rakott a puha földbe, nem letördelt virágot...
Egyszer később, amikor arra jártam, tulajdon két szememmel láttam, hogy a magocska mind kikelt, s egy vidám, hosszú nyáron át virágzott a pompás kicsi kert...

Aranyosi Ervin: Hegyi patak

Csilingelő, csobogó cseppek,
összefutnak, elerednek
aztán a lejtőn nekivágnak,
s nekifutnak a nagyvilágnak.

Surranó, csengő dal kíséri,
lehagyja, aztán utoléri.
Vize alatt a patakágyon,
kövek alszanak egy rakáson.

Kanyarog jobbra, kanyarog balra,
fehér kupolát alkot a habja.
Utat is váj a kemény kőbe,
nyomokat hagyva mindörökre

Anderkó Péter: Szeptember

Hűvös az éj, hideg a szél,
halványabb a napsugár.
Ki tudja már a sok gólya,
a sok fecske merre jár?

Elhervadtak a virágok,
sárgulnak a levelek,
A szőlősben szüretelnek
a szorgalmas emberek.

Körtét, almát, szilvát, diót
szedeget a sok gyerek.
Előbújnak a szekrényből
sálak és pulóverek.

Kora reggel már dér fedi
odakinn a földeket,
Elbúcsúzik a fényes nyár,
siratja erdő s berek.

Aranyosi Ervin: Cseppből a tenger

Az eső csepeg, s apró cseppek,
az ablakomon megjelennek,
ücsörögnek egymás mellett
-kis cseppjei a tengernek.

A felhő elszáll, s a nap ragyog
heve forró , akár a csók.
Felszárítja a cseppeket,
mint zsebkendő a könnyeket.

Sok millió csepp összegyűl,
folyóként egyként egyesül,
már nem párázza el a nap,
mert hömpölyögve elszalad.

Előbb forrás, majd cseppnyi ér,
és több kis ér, ha összeér,
akkor patakká összenő,
benne lüktet az ős erő.

S ahogy a víz duzzad tovább,
folyóvá lesz és rajta át-
kelni már csak hídon lehet.
S duzzasztja még a képzelet.

A széles folyó útja végén,
végtelen tengert elérvén,
egyesül a többi cseppel,
amit összefog a tenger.

Színtelen pillangó

Egyszer szörnyű dolog történt a virágos réten, ahol a színes szárnyú pillangók élnek. Pepikének, a kicsi pillangólánynak egy hatalmas eső lemosta tarka szárnyairól a színeket. Szomorú látvány volt a pillangólány színtelenül. Ezenkívül pillangóéknál igen nagy szégyen volt, ha valaki színtelen szárnyakkal jelenik meg a társai előtt. Még az is előfordult, hogy a többiek kiközösítik, nem állnak vele szóba.

      Amikor Pepike meglátta tükörképét a közeli patak vízében, keservesen elsírta magát, és elbújt egy sűrű bokorban. A közeli fa ágán ülő kismadár mindent látott, és megkérdezte tőle:

      — Mi a baj, Pepike? Miért itatod az egereket?

      Szegény kicsi pillangó ijedten kapta fel a fejét. Először azt hitte, valamelyik pillangótársa szólította meg. Nagyon megkönnyebbült, hogy csak egy kismadár.

      — Hogyne sírnék, nézd csak szárnyaim színtelenek lettek. Az eső lemosta róluk az összes színt. Hogyan menjek így a többi pillangó közé? Ha meglátják színtelen szárnyaimat, ahányan csak vannak, mind ellenem fordulnak. Még az is előfordulhat, hogy elkergetnek erről a szép virágos rétről. Mi lesz akkor velem. Elpusztulok, ha nem repdeshetek a sok, illatozó virág felett.

      — Ezért ne búsulj Pepike! — vigasztalta a kismadár —, segítek, hogy szárnyaid újból színesek legyenek.

      — Igazán? Megtennéd? — örvendett a pillangólány, és örömében boldogan ugrálni kezdett.

      — Természetesen, szívesen segítek a bajbajutottakon — válaszolta.

      — Hogyan tudsz segíteni, hogy szárnyaim ismét színesek legyenek?

      — Nagyon egyszerű, van nekem barátom a faluban. Egy kisfiú, aki csodásan tud festeni, és szüleitől nemrég kapott festőkészletet neve napjára.

      Pepike ámulva hallgatta a kismadarat, és alig várta, hogy megismerkedjen a kis festőművésszel, majd kíváncsian megkérdezte:

      — És mit kér, amiért befesti színesre a szárnyaimat?

      A kismadár hangosan elnevette magát:

      — Mit kér? Mit kér? Tudd meg, hogy barátom mindezt elkészíti ingyen, mert ő olyan rendes, segítőkész kisfiú.

      Ez megnyugtatta Pepikét, és a kismadárral vidáman elindult a falu felé.

      Hamar meg is érkeztek. Szerencséjükre a mérges kutya is valahol a hátsóudvarban húzta a lóbőrt, és nem figyelt fel rájuk, amikor megérkeztek.

      — Gergő! Gergő! — csipogta óvatosan a kismadár a fiúcska ablaka alatt egy faágra repülve. — Nyisd kis az ablakot! Beszélni akarok veled.

      Az ablak gyorsan kinyílt, és egy kócos fejű fiúcska nézett ki rajta.

      — Mit akarsz, Csicsergő? Miben segíthetek?

      — Nézd csak, nagy bajban van kicsi barátom, Pepike! Az eső lemosta a színeket szegénykének a szárnyairól. Légy szíves fesd újra őket, mert így a többi pillangó elkergeti a virágos rétről! Ugye megteszed?

      — Nagyon szívesen — mondta mosolyogva Gergő —, úgyis gyakorolnom kell a festést. Csak azt mondjátok meg milyen legyen?

      — Ezt rád bízom — felelte Pepike —, a kismadár azt mondta, hogy te gyönyörűen tudsz festeni. Azt szeretném, ha szárnyaim minél színesebbek lennének.

      — Ezen ne múljon — mondta és mindjárt neki is állt a munkának. Elővette a szépen rendben tartott festőkészletet a szekrényéből. Megkérte a pillangólányt, hogy foglaljon helyet az asztalon, majd festeni kezdett.

      Közben a kismadár kint az udvaron trillázott, hogy elterelje a háziak figyelmét. Mindenki az ő dalával volt elfoglalva, és senkinek nem jutott eszébe benyitni a kisfiú szobájába.

      Ezalatt Gergő olyan gyönyörű színeket varázsolt Pepike szárnyaira, hogy ilyen talán még a pillangókirálynak sem volt.

      Amikor elkészült elégedetten szemlélte munkáját.

      — Nézd csak, kicsi pillangó, ugye tetszik az új, színes szárnyad?

      Gergő egy tükröt tartott Pepike elé, hogy megcsodálhassa magát.

      — Szebbek, mint újkorukban — kiáltott fel boldogan a pillangólány, és alig várta, hogy megmutassa társainak.

      Gyorsan megköszönte a segítséget a kismadárnak és Gergőnek:

      — Köszönöm, drága barátaim a segítséget. Megmentettétek az életem. Most mennem kell, a többiek már várnak. Ég áldjon bennetek!

      A kis festőművész nem vette zokon, hogy Pepike ilyen hamar visszarepült a virágos rétre, sőt örült, hogy mások is láthatják, milyen szépen tud festeni, pedig még csak óvodás. Igaz nagycsoportos.

     

      Ha találkoztok egy szépséges, színes szárnyú pillangóval, tudjátok meg, bizonyára neki is Gergő festette szárnyait.