Mókus Péter kiskertje
A napos, déli domboldalon már kinyitotta sok sárga ernyőjét a som, amikor Mókus Bence bácsi egy szép napon az odúablakon kinézett...
Ó, mennyi szépet látott! A nedves ágakon ezernyi napsugár táncolt! A parti füzeken sok kis bozontos barka bolyhosodott, mint megannyi icipici nyuszi farka!
Kék ibolya és sárga kankalin virult a réten meg a tavaszi vizek partjain. Vidáman énekeltek a hazatért madarak.
– Gyerekek! Ki az ágyból! – kiáltotta Bence bácsi. – Jó volna ott lent egy kiskertet csinálni, hogy barátságosabb legyen az odunk tája!
A három kismókus ujjongva, kiabálva dobálta le a mohapaplant. A lusta Peti is tüstént felpattant:
– Kertet? Pompás! Úgye most mindjárt megcsináljuk? Az őzeknek, rókáknak leesik majd az álluk, ha erre járnak!
A kis Balázs már magyarázta anyukának, hogy ő milyen szép kertet kerekít. Alig bírta izgalmában lenyelni a finom reggelit.
Az okos kistestvérke, Mókus Panna, tüstént keresni kezdte: van-e locsolókanna, ásó, kapa, gereblye.
– Van ám, kicsim, eredj le a fa alatti mély gyökérpincébe! – felelte Bence bácsi, mert arra volt kíváncsi, hogy fél-e a kislánya a sötétben.
Nem félt az! Okos volt! Lement, és hozta szépen a kiskapát, kisásót. Addigra Peti is, meg Balázs is lemászott a nagy fa derekáról. Szaladtak ki a napra, keresték, hol van egy jó földdarabka, hogy kiskertnek felássák.
Mosolygott Bence bácsi, mozgatta bajuszkáját. A mókuskák szorgalma neki is tetszett.
– Meglátjuk, kié lesz a legszebb!
– Itt legyen Petié! – és mindjárt kijelölte a kert helyét egy pálcikával.
Ez lesz Pannié – most legalább meglátom, hogy milyen ügyes a kislányom!
– Itt meg a tiéd, nézd, Balázska!
– Tündérkert lesz az, akárki meglássa! – mondta büszkén a legkisebbik, és mindjárt nekilátott, hogy elkészüljön estig.
Forogtak a kisásók, fordult a sok rögöcske, de Peti tenyerét az ásó nyele törte, hamar melege lett, s a bükkfa árnyékában pihent egy keveset. Lám, nem is hitte volna, hogy egy kertésznek ilyen sok a dolga!
Ezalatt Pannika az édesanyját kérte, hogy adjon sok virágmagot a köténye zsebébe, rezedát, violát, petúniát. Azokat elültette szépen sorba, utána friss vízzel meg is locsolta, és tulipánhagymát is rakott a puha földbe vagy egy tucatot.
Peti látta, hogy mit csinált, de ajkát biggyesztve legyintett:
– Mikor lesz abból még virág?!
A kis Balázs megállt egy percre. Ő is elfáradt már.
– No, persze! Csinálhatnánk ezt okosabban is! – És nagyot nevetett a kis hamis.
– Tudom már, Péter! A kertésznek is ész kell, s mindjárt virul a tündérkertje! Minek megvárni, míg a mag kikel? A réten ezrivel hajlik a sok virág a szélbe, csak el kell menni érte!
Máris szaladt, ahogy csöpp lába bírta:
– Apu! Hol a talicska?
Ráfektetett kisásót, kiskapát, s hajrá! Tolta is ki a rétre... Tengernyi virágot talált! A legszebbeket szépen körülásta, és gyökerestül kiemelte, úgy rakta fel a talicskára.
A nagy munkát hümmögve nézte Péter.
Nem! Ez sem jó! A sok sáros gyökérrel szép bundácskáját kente össze, és kétszer annyit ásott a kisöccse! Minek is az a sok piszkos föld alatti ág-bog? Anélkül sokkal szebbek a virágok!
És homlokára koppintott vidáman:
– Ohó, butuskák! Csak fáradjatok! Estére fájni fog a hátatok, de bezzeg én már kitaláltam, hogy mit kell tenni!
Gyorsan hazaszaladt, hozott egy jó nagy kerek kosarat, és sebbel-lobbal, ahogy érte, a sok réti virágot mind letépte. Szedett kökörcsint, habszegfűt, fehér virágú tőzikét, egy korai árvácskát sem kímélt, aztán a sárga mezei tyúktaréj is belekerült a kosárba. Vitte a sok virágot, remegő rezedát nagy diadalmasan a napos réten át.
Csöppet sem fáradt, inkább dudorászott. Örült, hogy milyen jó dolgot csinált, aztán vágott magának egy hosszú pálcikát. Kiskertje földjét azzal mind kifúrta, s a virágokat sorba beledugta. Virult a kert egy pillantás alatt!
A fél erdő összeszaladt, és Panni összecsapta kis kezét:
– De szép! Peti, ezt hogy csináltad?
Peti dölyfösen nézte, hogy Panni kiskertjében semmit se mutatnak a virágágyak, a kis Balázsnak meg hátra van még rengeteg sok munka, nagyon szuszog, piheg, talán már meg is unta.
– Gyere, apu! – kiáltott Mókus Péter – az én kertem a legszebb, nem is mérhető össze senkiével!
Bence bácsi tüstént odajött, de csodálatosképpen egy szót sem szólt, csak hümmögött. Peti unszolta:
– Apu, szólj!... Nem értem, a kiskertemet miért nem dicséred?
Az öreg mókus bácsi furcsán nézett, pici szemei gyanúsan ragyogtak, míg végül így szólt:
– Kisfiam, majd holnap!
– Holnap?
– Az ám! A rendes munka nem egy napra készül!
Volt izgalom, míg másnap a piros hajnal nappallá nem sápadt, s a rigó ébresztőt nem fütyörészett! Akkor Peti a kiskertjére nézett, s a lélegzete is elállt! Azt hitte, rosszat álmodik – meg is csípte magát! – de mindhiába, mert hervadtan feküdt a kert minden virága.
A hős kertésznél eltörött a mécses, kis mancsát nyomkodta könnyes szeméhez:
– Gonosz varázsló tette ezt! – zokogta –, biztosan belebújt egy nagy bokorba, s amint aludni mentem, virágaimat lekaszálta menten!
A testvérkék hallgatták szívszorongva. Balázs részvéte jeléül az ujjacskáját szopta, míg meg nem szólalt Bence bácsi:
– A lustaságod volt a rossz varázsló, mert lám, a hamar munka sohasem igazán jó! A leszedett virág csak egy napig, ha él, elhervad, szárad, elviszi a szél. Hiába szép, hiába illatos... kell az a maszatos, erős, kis földbe markoló gyökér! Szavaira szepegő csend lett. A pajkos rigó sem füttyentett, úgy figyelte, hogy mi is történt? De Peti szépen letörölte könnyét, és irulva-pirulva, de zokszó nélkül újra munkához látott. Most már magot rakott a puha földbe, nem letördelt virágot...
Egyszer később, amikor arra jártam, tulajdon két szememmel láttam, hogy a magocska mind kikelt, s egy vidám, hosszú nyáron át virágzott a pompás kicsi kert...
A napos, déli domboldalon már kinyitotta sok sárga ernyőjét a som, amikor Mókus Bence bácsi egy szép napon az odúablakon kinézett...
Ó, mennyi szépet látott! A nedves ágakon ezernyi napsugár táncolt! A parti füzeken sok kis bozontos barka bolyhosodott, mint megannyi icipici nyuszi farka!
Kék ibolya és sárga kankalin virult a réten meg a tavaszi vizek partjain. Vidáman énekeltek a hazatért madarak.
– Gyerekek! Ki az ágyból! – kiáltotta Bence bácsi. – Jó volna ott lent egy kiskertet csinálni, hogy barátságosabb legyen az odunk tája!
A három kismókus ujjongva, kiabálva dobálta le a mohapaplant. A lusta Peti is tüstént felpattant:
– Kertet? Pompás! Úgye most mindjárt megcsináljuk? Az őzeknek, rókáknak leesik majd az álluk, ha erre járnak!
A kis Balázs már magyarázta anyukának, hogy ő milyen szép kertet kerekít. Alig bírta izgalmában lenyelni a finom reggelit.
Az okos kistestvérke, Mókus Panna, tüstént keresni kezdte: van-e locsolókanna, ásó, kapa, gereblye.
– Van ám, kicsim, eredj le a fa alatti mély gyökérpincébe! – felelte Bence bácsi, mert arra volt kíváncsi, hogy fél-e a kislánya a sötétben.
Nem félt az! Okos volt! Lement, és hozta szépen a kiskapát, kisásót. Addigra Peti is, meg Balázs is lemászott a nagy fa derekáról. Szaladtak ki a napra, keresték, hol van egy jó földdarabka, hogy kiskertnek felássák.
Mosolygott Bence bácsi, mozgatta bajuszkáját. A mókuskák szorgalma neki is tetszett.
– Meglátjuk, kié lesz a legszebb!
– Itt legyen Petié! – és mindjárt kijelölte a kert helyét egy pálcikával.
Ez lesz Pannié – most legalább meglátom, hogy milyen ügyes a kislányom!
– Itt meg a tiéd, nézd, Balázska!
– Tündérkert lesz az, akárki meglássa! – mondta büszkén a legkisebbik, és mindjárt nekilátott, hogy elkészüljön estig.
Forogtak a kisásók, fordult a sok rögöcske, de Peti tenyerét az ásó nyele törte, hamar melege lett, s a bükkfa árnyékában pihent egy keveset. Lám, nem is hitte volna, hogy egy kertésznek ilyen sok a dolga!
Ezalatt Pannika az édesanyját kérte, hogy adjon sok virágmagot a köténye zsebébe, rezedát, violát, petúniát. Azokat elültette szépen sorba, utána friss vízzel meg is locsolta, és tulipánhagymát is rakott a puha földbe vagy egy tucatot.
Peti látta, hogy mit csinált, de ajkát biggyesztve legyintett:
– Mikor lesz abból még virág?!
A kis Balázs megállt egy percre. Ő is elfáradt már.
– No, persze! Csinálhatnánk ezt okosabban is! – És nagyot nevetett a kis hamis.
– Tudom már, Péter! A kertésznek is ész kell, s mindjárt virul a tündérkertje! Minek megvárni, míg a mag kikel? A réten ezrivel hajlik a sok virág a szélbe, csak el kell menni érte!
Máris szaladt, ahogy csöpp lába bírta:
– Apu! Hol a talicska?
Ráfektetett kisásót, kiskapát, s hajrá! Tolta is ki a rétre... Tengernyi virágot talált! A legszebbeket szépen körülásta, és gyökerestül kiemelte, úgy rakta fel a talicskára.
A nagy munkát hümmögve nézte Péter.
Nem! Ez sem jó! A sok sáros gyökérrel szép bundácskáját kente össze, és kétszer annyit ásott a kisöccse! Minek is az a sok piszkos föld alatti ág-bog? Anélkül sokkal szebbek a virágok!
És homlokára koppintott vidáman:
– Ohó, butuskák! Csak fáradjatok! Estére fájni fog a hátatok, de bezzeg én már kitaláltam, hogy mit kell tenni!
Gyorsan hazaszaladt, hozott egy jó nagy kerek kosarat, és sebbel-lobbal, ahogy érte, a sok réti virágot mind letépte. Szedett kökörcsint, habszegfűt, fehér virágú tőzikét, egy korai árvácskát sem kímélt, aztán a sárga mezei tyúktaréj is belekerült a kosárba. Vitte a sok virágot, remegő rezedát nagy diadalmasan a napos réten át.
Csöppet sem fáradt, inkább dudorászott. Örült, hogy milyen jó dolgot csinált, aztán vágott magának egy hosszú pálcikát. Kiskertje földjét azzal mind kifúrta, s a virágokat sorba beledugta. Virult a kert egy pillantás alatt!
A fél erdő összeszaladt, és Panni összecsapta kis kezét:
– De szép! Peti, ezt hogy csináltad?
Peti dölyfösen nézte, hogy Panni kiskertjében semmit se mutatnak a virágágyak, a kis Balázsnak meg hátra van még rengeteg sok munka, nagyon szuszog, piheg, talán már meg is unta.
– Gyere, apu! – kiáltott Mókus Péter – az én kertem a legszebb, nem is mérhető össze senkiével!
Bence bácsi tüstént odajött, de csodálatosképpen egy szót sem szólt, csak hümmögött. Peti unszolta:
– Apu, szólj!... Nem értem, a kiskertemet miért nem dicséred?
Az öreg mókus bácsi furcsán nézett, pici szemei gyanúsan ragyogtak, míg végül így szólt:
– Kisfiam, majd holnap!
– Holnap?
– Az ám! A rendes munka nem egy napra készül!
Volt izgalom, míg másnap a piros hajnal nappallá nem sápadt, s a rigó ébresztőt nem fütyörészett! Akkor Peti a kiskertjére nézett, s a lélegzete is elállt! Azt hitte, rosszat álmodik – meg is csípte magát! – de mindhiába, mert hervadtan feküdt a kert minden virága.
A hős kertésznél eltörött a mécses, kis mancsát nyomkodta könnyes szeméhez:
– Gonosz varázsló tette ezt! – zokogta –, biztosan belebújt egy nagy bokorba, s amint aludni mentem, virágaimat lekaszálta menten!
A testvérkék hallgatták szívszorongva. Balázs részvéte jeléül az ujjacskáját szopta, míg meg nem szólalt Bence bácsi:
– A lustaságod volt a rossz varázsló, mert lám, a hamar munka sohasem igazán jó! A leszedett virág csak egy napig, ha él, elhervad, szárad, elviszi a szél. Hiába szép, hiába illatos... kell az a maszatos, erős, kis földbe markoló gyökér! Szavaira szepegő csend lett. A pajkos rigó sem füttyentett, úgy figyelte, hogy mi is történt? De Peti szépen letörölte könnyét, és irulva-pirulva, de zokszó nélkül újra munkához látott. Most már magot rakott a puha földbe, nem letördelt virágot...
Egyszer később, amikor arra jártam, tulajdon két szememmel láttam, hogy a magocska mind kikelt, s egy vidám, hosszú nyáron át virágzott a pompás kicsi kert...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése