Altatók

                                                           Simai Mihály: 
                                                            Maci-altató

Méhes odú,
lik-
luk
lak.
Rajta van egy
csip-
csup
csap.
Ha megnyitod azt a csapot,
csodafinom méz csöppen.

                                                             Hét bögrével idehozok,
                                                             aludjatok, kicsi bocsok,
                                                                   szép csöndben!

Altatók

Drégely László
ESTE

Felhőknek tetején
Kigyúlt a csillagfény,
Háztetőkön távol
Hold sugara táncol.

Ágyamat megvetem,
Becsukom két szemem,
Álomtündért várom,
Legyen szép az álmom

SZÓLÓ SZŐLŐ, MOSOLYGÓ ALMA, CSENGŐ BARACK

Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról? Azt mondta a legidősebb:
 - Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.
 Azt mondta a középső:
- Nekem pedig ezüstruhát.
- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.
- Nekem, édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot.
- Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom. Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot. Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból." Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna. Mérgelődött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja. De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót. Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:
 - Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül. Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája! De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:
- Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat. A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt. Ahogy hazaért, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan:
- Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban. De még jó kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát. Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:
- Röf, röf, röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon. "Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt." Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó! Felröfög a királynak:
- Röf, röf, röf, felséges királyom, ez nem a te leányod. Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak. Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége. De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatások közt: - Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell. Hanem közben megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak. No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:
- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam! Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:
- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk. De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette. - Röf, röf, röf, ez az én házam, királykisasszony! Aztán megkínálta kukoricával:
- Röf, röf, röf, egyél, királykisasszony! A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.
- Röf, röf, röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik. Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:
 - Mit parancsol, felséges kisasszony? Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába. Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti. S mondja neki a dali szép ifjú:
- Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.
- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a leány. Azt mondja az ifjú:
- Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe. Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:
- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!
 - Ez a szóló szőlő - mondja az ifjú. Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.
 - Látod itt van a mosolygó alma - mondja az ifjú. Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:
- Mi cseng olyan szépen? - Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta! Hej, megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.
- Látod - fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem? Nem kérdette másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta:
- Itt maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tőled. Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot kíván. Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Pötyi és a tűzokádó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy négylábú pöttyös család: pöttyös mama, pöttyös papa és tíz pöttyös csemete. A legkisebb csemetét úgy hívták, hogy Pötyi.

Ő volt a legkisebb, de azért sok mindent tudott már: bukfencezni, hóembert rajzolni, kiskecelányomat énekelni, hátrafelé ugrálni, villamosjegyet lyukasztani, ajtón becsöngetni, sőt, fütyülni is tudott egy kicsit. Csak az orrát nem tudta kifújni még.

Eljött az ősz, és a pöttyös csemeték megnáthásodtak. Mind az orrukat fújták: trombitáltak és harsonáztak. Csak Pötyi szipogott szép szerényen.

Meghallotta ezt pöttyös nagybácsi.

– Hát te, csillagocskám? – nézett Pötyire. – Te miért szipogsz?

– Bert deb tudob kifújdi az orrobat!

– Ó, pedig az nagyon egyszerű! Nézd, így kell! – és pöttyös nagybácsi megmutatta, hogyan kell orrot fújni.

Pötyi megpróbálta utánozni.

Erre összefutott pöttyös mama, pöttyös papa, meg a kilenc pöttyös testvér:

– Hajrá, Pötyi! Jól van, Pötyi!

De hiába, Pötyinek nem sikerült az orrfújás.

Akkor betoppant pöttyös nagymama:

– Na, mit hoztam az én kis Pötyikémnek? – és táskájából egy virágos zsebkendőt húzott elő. – Én hímeztem!

– Éd deb tudob kifújdi az orrobat! – tiltakozott Pötyi.

– Legalább próbáld meg a kedvemért! – kérlelte pöttyös nagymama. – Nézd, így kell! – és pöttyös nagymama is megmutatta, hogyan kell orrot fújni.

Pötyi pöttyös nagymamát is megpróbálta utánozni.

Erre újból összefutott pöttyös mama, pöttyös papa meg a kilenc pöttyös testvér:

– Gyerünk, Pötyi! Mindent bele, Pötyi! – bíztatták a kicsit.

De hiába, Pötyinek nem sikerült az orrfújás.

Akkor jött pöttyös mama, utána pöttyös papa, aztán a kilenc pöttyös testvér. Mind megmutatták, hogyan kell orrot fújni.

Pötyi őket is megpróbálta utánozni. De hiába, nem sikerült neki az orrfújás. Végül sírva fakadt.

Arra ment a tűzokádó kék sárkány.

– Hát te miért sírsz? – kérdezte Pötyit.

– Bert deb tudob kifújdi az orrobat!

– Minek az? Tanulj meg inkább tüzet okádni!

– Jó! Butasd beg, hogy kell!

Pöttyös mama, pöttyös papa és a kilenc pöttyös csemete újból összefutott. Izgatottan figyelték a tűzokádó kék sárkányt.

– Zárd össze jó erősen a szádat! – vezényelt a sárkány.

– Zárd össze jó erősen a szádat! – ismételte kórusban a pöttyös család.

Pötyi jó erősen összezárta a száját.

– Vegyél egy nagy levegőt! – folytatta a sárkány.

– Vegyél egy nagy levegőt! – ismételte a pöttyös család.

Pötyi vett egy nagy levegőt.

– És az orrodon fújd ki a forró lángot! – fújt egy nagyot a sárkány.

– És az orrodon fújd ki a forró lángot! – ismételte a pöttyös család.

Pötyi fújt az orrán át egyet.

– Hol a láng? – nézett körbe csalódottan.

– Éljen! – kiáltotta pöttyös papa. – Pötyi megtanult orrot fújni!

Pötyi elővette a nagymama virágos zsebkendőjét, jól összeszorította a száját, aztán vett egy nagy levegőt, és fújt még egyet.

– Éljen Pötyi! – kiáltotta pöttyös mama. – Majd arra is megtanítunk drágám, hogy az egyik orrlyukadat be kell fogni...

– Csak nem most! – rikkantotta Pötyi, és még egyet fújt a zsebkendőjébe.

– Éljen Pötyi! Éljen! Éljen! – kiáltozott a kilenc pöttyös csemete. – És éljen a kék sárkány!

Még sokáig éljeneztek és tapsoltak, mert bizony, ilyen nagy dolog az, amikor a kicsi pöttyös már nem csak bukfencezni, hóembert rajzolni, kiskecelányomat énekelni, hátrafelé ugrálni, villamosjegyet lyukasztani, ajtón becsöngetni, és egy kicsit fütyülni tud, hanem az orrát is ki tudja fújni, mint a nagyok.

Mese a zöld manóról

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld manó. A hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdő legmagasabb tölgyfáján élt, egy elhagyott mókusodúban.

Előnyös lakhely! – gondolta minden reggel. – Köröskörül erdő, és a város is közel. Ha szükségem lesz egyszer egy kissámlira, vagy bármire, csak felülök az ötvenhatos autóbuszra, elmegyek a végállomásig, és ott megveszem magamnak!

Örömében, hogy ilyen jó dolga van, minden reggel eltáncolta a tölgyfa csúcsában a manótáncot. Olyan vígan ropta odafenn, hogy csak úgy rippentek-röppentek a falevelek, ripegtek-ropogtak a tölgyágak, pityegtek-potyogtak a makkok. Tánc után kedvenc csemegéit: zöld leveleket, zöld bogyókat, zöld terméseket gyűjtött, délután pedig a háza előtti kényelmes faágon üldögélt.

Egy dolog háborgatta csak: odalent, a tölgy aljában mintha folytonosan csoszogott, mormogott, mocorgott volna valaki.

– Ki lehet az? Talán a szél? – nyugtalankodott zöld manó, de nem mászott le, és nem nézett utána, hogy honnan jön a zaj. – Maradok, ahol vagyok, abból nem lehet baj! – mondogatta magának.

Így teltek a napok, hónapok.

Egy reggel aztán arra ébredt, hogy sajog a foga.

– Ó!

Másnap reggelre megduzzadt az ínye, és lüktetett az álla.

– Ó! Ó!

Harmadik reggelre akkorára dagadt az arca, mint a Kálvária-domb.

– Ó! Ó! Ó! Ez nem jó! Most mégiscsak le kell másznom, és el kell mennem a fogorvoshoz!

Nagy ímmel-ámmal ereszkedett le a fa törzsén. Akkor látta, hogy magas sziklahalom emelkedik a fája alatt.

– Ki csoszoghat ezeken a sziklákon? – gondolta csodálkozva. – Ma este meglesem!

Sietősen leevickélt a földre. Kigyalogolt az országútra, s ahogyan azt már annyiszor elképzelte, most valóban felült az ötvenhatos autóbuszra, és elzötyögött a végállomásig.

Gyalogosan vágott neki a városnak. Jól megbámulta a Budapest Körszállót, megszaglászta a benzinkutat, odasandított a Városmajori Gimnáziumra, aztán besétált a János-kórházba. Megkereste a fogászatot, és leült egy fehér padra.

Mindenféle emberek ültek már ott. Zöld manó rögtön felfedezett két másik manót is: egy pöttyöset meg egy csíkosat. A pöttyös olvasott, a csíkos fülhallgatón át zenét hallgatott.

Egy darabig csönd volt. Senki sem beszélgetett. Aztán: csissz-csossz, csissz-csossz, becsoszogott egy rövidlátó, ráncos sárkánynéni.

– Fabad egy kif helyet?... – kérdezte a pöttyös manótól, de az annyira belemerült a könyvébe, hogy meg sem látta sárkánynénit.

– Egy kif helyet, fiafkám... – fordult akkor sárkánynéni a csíkos manóhoz, de az annyira figyelt a zenére, hogy meg sem hallotta sárkánynénit.

– Ide tessék ülni, itt van hely! – integetett zöld manó.

Köfönöm, fiafkám – tottyant le sárkánynéni zöld manó mellé. Öreg vagyok, a műfogforomért jöttem...

– Én meg betömetem a fogamat.

– Aft okofan tefed, fiafkám!

Egymásra néztek, és elmosolyodtak. Később, amikor sárkánynéni már megkapta a műfogsorát, és a fogorvos a legkisebb műszerével kitisztította és betömte zöld manó fogát is, kettesben indultak hazafelé.

– Én az ötvenhatos autóbusszal megyek! – mondta a végállomáson zöld manó.

– Én is – válaszolta sárkánynéni.

– A Nagyrétig együtt utaztak.

– Én itt leszállok! – mondta zöld manó.

– Én is – válaszolta sárkánynéni.

– Átvágtak a Nagyréten. A legmagasabb tölgyfa alatt megálltak.

– Én odafent lakom, a fán! – mutatta zöld manó.

– Én meg idelent, a barlangban – válaszolta sárkánynéni.

Akkor látta zöld manó, hogy a tölgyfa alatti sziklahalom belsejében barátságos barlang bújik meg.

– Csak nem sárkánynéni csoszog, morog, mocorog idelent örökké?!

– Csak nem te ugrálsz odafönt minden reggel, édes fiam?! – és vered le nekem a falevelet, száraz ágat, kopogó makkot?!

Egymásra néztek, és olyat nevettek, hogy csak úgy zengett belé az erdő.

Másnap reggel zöld manó elégedetten nézett körül:

– Előnyös lakhely! Köröskörül erdő, és a város is közel! – aztán villámgyorsan lekúszott a fa törzsén, és a manótáncot már odalent járta el, sárkánynéni barlangja előtt. Aki nem hiszi, menjen ki a hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdőbe, keresse meg a legmagasabb tölgyfát, és kérdezze meg zöld manót, hogy igazat meséltem-e!

A nagyhangú kakaska

         Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy udvar, abban két ló, két kecske, tíz liba, húsz pipe, két kutya, öt macska – meg egy nagyhangú kakaska.

         Büszke volt a kakaska a hangjára, pitymallattól szürkületig fújta:     – Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!

         Szürkületkor nyugovóra tért a kakaska, s aludt másnap hajnalig. Akkor újrakezdte:        

– Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!

         – Csodás hang! Csodás hang! – burukkoltak elismerően a galambok.

         – Messzezeng! Messzezeng! – mekegték a kecskék.

         – Kiváló! Kiváló! – nyihogták a lovak.

         A kakaska büszkén húzta ki magát a sok dicséretre.

         Arra gurult a sün. Hallotta, mint dicsérik az állatok a kakaskát. Megállt, és nagyot pöffentett:

         – Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff!

         – Kukurikú, mit hallok?!

         – Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff!

         – Harsányabb?! – fortyant fel a kakaska. – A macskáknak nincs is hangjuk! Egész nap szunyókálnak!

         – Nappal szunyókálnak, pff, pff – pöfögött a sün –, ám éjszaka annál harsányabban kornyikálnak!

         – Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka alszik a világ!

         – Pff, pff... Keveset tudsz, kis kakaska, éjjel vadászik a macska!

         – Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka sötét van!

         – Pff, pff... Nem egészen, kakaska! Sötét égen fehér folt: világít a fényes hold.

         – Kukurikú... Mi az, hogy fényes hold?

         – Pff, pff... A hold: az éjszaka napja!

         Elcsodálkozott a kakaska. Még kukorékolni is elfelejtett. Elrejtőzött a kút mögé, s mind a fényes hold jöttét várta.

         Lassan besötétedett. A kakaska elálmosodott, de elszántan tovább várakozott.

         Végre feljött a hold. Az udvar öt macskája nagyot nyújtózott.

         – Pff, pff... Látod, kakaska? Látod?

         A kakaska hirtelen éber lett:

         – Látom! Látom!

         A macskák felültek a háztetőre, és hangolni kezdtek.

         – Pff, pff... Hallod, kakaska? Hallod?

         – Hallom! Hallom!

         A macskák teli torokból rázendítettek:

         – Máj, máj, máj! Májjal teli tál! Háj, háj, háj! Sárga kacsaháj!

         – Majd adok én nektek kacsahájat! – gurult méregbe a kakaska. – Majd kaptok ti tőlem májjal teli tálat!

         Keresett egy hosszú létrát. Nekitámasztotta az eperfa törzsének, s elindult rajta fölfelé.

         – Pff, pff! Hová mégy, kakaska?

         – Megyek az égbe!

         – Pff, pff! Miért mégy az égbe, kakaska?

         – Lehozom a holdat!

         – Pff, pff! Miért hozod le, kakaska?

         – Hogy a macskák ne találják!

         – Pff! Pff! És az miért jó, kakaska?

         – Ha nincs hold –, nincs kornyikálás!

         – Pff, pff! Ezt jól kifundáltad, kakaska!

         – Meghiszem azt, nyávogadta! Legszebb hang: a kakas hangja!

         Mikor idáig ért a nagyhangú kakaska, izgalmában akkorát ugrott, hogy a létra kicsúszott alóla, s úgy vágódott a földhöz, mintha a mennybolt szakadt volna le.

         A nagy zajra fölébredtek a lovak, a kecskék, a libák, a pipék, előfutottak a kutyák, odaugrottak a macskák. Látták, mi történt, s olyan kacagásba kezdtek, hogy arra a galambok is fölébredtek. Másnap még a verebek is mind a kakaskát nevették, hogy létrával akart az égbe menni.

         Attól kezdve a kakaska nem versenyez többé a macskákkal. Átalussza az éjszakát, s csak pitymallatkor kezdi az énekét:

         – Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!