2011. november 11., péntek

SÜN BALÁZS


Csukás István
SÜN BALÁZS

Erdőszélen, erdőszéli
tölgy tövében volt egy ház.
Abban lakott hét süntestvér:

Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Sün Demeter,
Sün Tihamér
s a legkisebb:
Sün Balázs.

Hogyha jól bevacsoráztak
Szűk lett nékik az a ház,
S előfordult ilyenkor,
Hogy kívül rekedt Sün Balázs.

Furakodott, nyomakodott
Morgott, perelt dühöngve
Semmit se ért, mit tehetett,
Lefeküdt a küszöbre.

Telt az idő, múlt az idő
Éjre éj és napra nap
Egyre többször fordult elő,
hogy a házból a legkisebb kimaradt.

"Ebből elég! Torkig vagyok!"
kiáltott fel Sün Balázs
"Sokan vagyunk,
s kicsi nékünk ez a ház"

"Éppen ezért én elmegyek
Szerbusz néktek hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!”

Miután így elbúcsúzott
Fogta magát, elindult
Lába nyomán
Porzott a vén gyalogút
Így baktatott, így poroszkált
Szomszéd tölgyig meg sem állt
Ottan aztán sürgött, forgott,
Árkot ásott, falat emelt,
Tetőt ácsolt, ajtót szegelt,
És mire a nap leszállt,
Épített egy kalyibát

"Így ni! – mondta – most már
végre kényelmesen alhatok!
Nem tolnak ki
a küszöbre a nagyok!"

Falevélből ágyat vetett
Kényelmeset,
belé feküdt s hortyogott
hogy csörögtek
s remegtek az ablakok

Éjféltájban vihar támadt
Hajlítgatta a vén fákat
Fújt a szél nagy zajjal ám
S arra ébredt, hogy zörögnek
A kalyiba ajtaján

"Ki az? – szólt ki fogvacogva -
Ki kopogtat éjnek idején?"
"Mi vagyunk az – szóltak kintről
Mi vagyunk a hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!"

"Elvitte a szél a házunk,
engedjél be,
ázunk-fázunk idekinn,
csurom víz a kabát rajtunk
és az ing"

"Jól van, jól van
- szólt Sün Balázs –
Jövök már"
S fordult a kulcs, nyílt a zár.

Betódultak mind a hatan
Tele lett a kalyiba
Kérdezte is Sün Tihamér:
“Mondd csak testvér,
nincs csak ez az egy szoba?"

Lefeküdtek, elaludtak
S arra ébredt Sün Balázs:
Újra kicsi lett a ház!
Mert az éjjel ide-oda lökődve
Kiszorult a küszöbre.

"Ejnye! – mondta fejvakarva –
Mit tehetnék? Megnövök!
S akkor talán nem lesz ágyam,
Nem lesz párnám a küszöb!"

2011. november 9., szerda

A tűzoltó

A tűzoltó
Nyuszi Gusztit mindenki félénk, riadt kisgyereknek tartotta annak idején, pedig nem volt az.
Bántotta a dolog, ezért elhatározta, hogyha megnő, bebizonyítja bátorságát. Így lett tűzoltó.
És nem is akármilyen! A minap történt, hogy váratlanul felvijjogotta sziréna. Nyuszi Guszti félredobta kedvenc könyvét, a Répalexikont, és már ki is ugrott
az ágyból.
Felkapta sisakját, és már csuszszant is lefelé egy rúdon a tűzoltóautóhoz. A következő percben már Mancs Leonóráék háza felé vágtatott szirénázva a jármű. Az ablakokból sűrű füst gomolygott. Nyomban üzembe
helyezték a szivattyúkat a tűzoltók, és vastag sugárban ömlött befelé a víz. Nyuszi Guszti gázálarcban megindult felfelé a létrán, hogy Leonórát kimentse. Annak meg szegénykének éppen elég ijedtségben és félelemben volt része, úgyhogy amikor meglátta az álarcban és sisakban feléje kúszó alakot, valósággal
halálra rémült.
Lefelé jóval nehezebb volt az út, hiszen a jajveszékelő Mancs Leonórát is le kellett segítenie. Ráadásul a gázálarc, amely védelmet nyújt a sűrű füstben, mégiscsak megnehezíti viselőjének a légzést. De hála Nyuszi
Guszti ügyességének és kitartásának, végül biztonságosan földet értek.
A házból továbbra is tódult a füst. Guszti nyomban visszamászott, hogy felderítse a tűz okát.
De tüzet nem talált sehol. Szó szerint nagyobb volt a veszély
füstje, mint a lángja. A füstfelhő a cserépkályhából tódult kifelé, ennek pedig csak az lehet az oka, hogy valami elzárta a kémény nyílását. Kimászott hát a tetőre, és nem is tévedett! Kelep Kató néni pompás fészket építetta ház kéményére.
Nem volt mit tenni, a „lakást” el kellett távolítani a kémény tetejéről.
Nyuszi Guszti felkapta a fészket, a feje fölé tartotta, hogy baja ne essék, és leugrott vele a bajtársai által kifeszített ponyvába.
Intett a többieknek, hogy várjanak még az indulással, és elrohant.
– Elnézést! – kiáltotta oda gólya anyukának. – Mindjárt, mindjárt!...
Gyors és hozzáértő mozdulatokkal nekitámasztotta a leghosszabb létrát a legnagyobb fának, aztán fogta a fészket, és ismét megindult felfelé.
– Tessék parancsolni! – kiabált le Kelep Kató néninek, amikor biztonságosan elhelyezte a fészket
a fa tetején.
Kató néni hálás mosollyal röppent új otthonába.
Cser Gábor

Téli nyalánkságok

Téli nyalánkságok

Gyertyafény,
szép remény,
karácsonyi sütemény.

Egyszer arra jártam én,
hol az ég a földre tárul,
mindent ingyen ad, nem árul,
sziporkázó csillagok
záporoznak könnyedén.

Gyertyafény,
szép remény,
karácsonyi sütemény.

Máskor arra jártam én,
hol a házban teli tálak
énekelnek, táncot járnak,
körben angyalhaj lobog
év végén, de még idén.

Gyertyafény,
szép remény,
karácsonyi sütemény.
Weöres Sándor

Varázslatok vízzel

Varázslatok  vízzel:

- egy vízzel teli pohárban óvatosan tegyünk aprópénzt vagy gombokat egyenként. Mennyit tudunk úgy berakni, hogy ne folyjon ki a víz?
- eregessünk műanyag tárgyakat egy tál vízbe – elsüllyed vagy nem?
- Egy pohár víz tetejére tegyünk egy képeslapot és egy mozdulattal fordítsuk fejre a poharat a lapon. Körbehordozzuk a gyerekek előtt. Kifolyik a víz vagy nem?
- Nagyító alatta figyeljünk megy egy vízcseppet.
- Egy lyukas pohárba tegyünk homokot és helyezzük el egy átlátszó, vízzel teli üvegtálba. Nézzük meg, hogy a lyukon hogy szívódik fel a víz a homokba.
- Szivaccsal szívassuk fel a kiömlött vizet.
- Papír csíkokkal szívassuk fel egy pohárból a vizet.

Karácsonyfadíszek

Karácsonyfadíszek

Pille-Rin az utcán mendegélt nagyapóval. Már égtek a lámpák, alkonyodott.Hulldogált a hó. Pille-Rin erősen fogta nagyapó kezét, mert nagyon rossz volna elveszni most, karácsony előtt, lámpafényben, hóhullásban.
A hópihék rátelepedtek Pille-Rin piros kesztyűjére, pedig az már amúgyis csupa fehér pötty volt. És most az
igazi hópelyhek összekeveredtek a mama kötötte fehér gyapjúpelyhekkel.
Fehér pöttyös lett nagyapó fekete kabátja is.
Azért jöttek be a városba, hogy gyertyát vegyenek a karácsonyfára. De Pille-Rin még karácsonyfadíszeket
is szeretett volna. Minden kirakatban karácsonyfa pompázik, üveggömbök tündökölnek rajta, kék, sárga, piros, zöld gömbök meg csillogó kis nyulak, mézeskalács házikók, piros pöttyös
gombák... És Pille-Rin minden bolt előtt megcibálta nagyapó kabátja ujját.
– Me-enjünk be! Ve-egyél!
De nagyapó csak egy csomag fehér gyertyát vett egy utcai bódéban. Azt mondta, hogy a fenyőfa díszek nélkül is szép. És mivel Pille-Rin csaknem sírva fakadt, vett egy kis doboz ezüstszálat is.
Ilyen ezüstszálat Pille-Rin maga is tudna készíteni csokoládé ezüstpapírjából.
Csak akkor még csokoládét is kellene nagyapónak vennie, méghozzá jó sokat.
A városban elintézték a dolgukat, ideje volt hazafelé indulni.
Pille-Rin kihúzta a kezét a nagyapóéból. Sírásra görbült a szája.
– El se jön hozzánk a Télapó, mertnem lesz szép a karácsonyfánk!
De nagyapa azt felelte:
– A fenyőfa tele van apró, zöld tűlevelekkel. Szép az magában is!
Pille-Rin azt mondta erre:
– A zöld szín nem is szép!
Nagyapó nem szólt semmit. Befordultak a sarkon az autóbusz-megálló felé.
Pille-Rin újra megszólalt:
– De igaz-igazán nem szép!
Nagyapó elmosolyodott, megcibálta Pille-Rin zöld szalagos hajfonatát.
– A fák is zöldek az erdőben. Zöld a fű is a fák alatt. A moha is. És a sötétzöld mohán világoszöld nyomok
maradnak, ha átszalad rajtuk a zöld szemű őzike.
– De a törzse barna a fenyőnek– makacskodott Pille-Rin. – Talán a barna is szép?
Nagyapó a szeme sarkából Pille-Rinre lesett, és mosolyogva válaszolt:
– A barna igazán nem szép.
Amire Pille-Rin azt mondta:
– Pedig a csokoládé is barna.
Nagyapó rákacsintott, és megfogta a kabátja gallérját.
– A mókus télen szürke, ilyen ni!
Nyáron barna és ugrándozik. Barna a mogyoró is, amit télen rágcsál. A cserebogár is barna. A vargányagomba is. Pille-Rin megehetné csokoládé helyett.
Pille-Rinnek erről eszébe jutott:
– A kirakatban láttam egy csokoládé cserebogarat. És képzeld csak, Liza öccse leette a gyantát a fenyőfáról,
pedig Juli néni megtiltotta. Nekem meg cserebogarat dugott a galléromalá. Csak az sárga volt.
Azt mondta erre nagyapó:
– A sárga sem szép.
– És így folytatta:
– A mi Pille-Rinünknek sárga a haja, mint a fenyőgyanta. Messziről Pille-Rin olyan, mint egy pitypangvirág,
csak a pitypangnak nincs befonva a haja. Meg aztán a pitypang sohasem duzzog, olyan, mintegy kicsi nap, mert a nap is sárga. Igaz, hogy a sárga nem szép szín.
– A juharfák meg a nyírfák is sárgák ősszel – fűzte hozzá Pille-Rin. – És amikor a levelek lehullanak, a föld is
sárga.
– Csak a fenyőfák zöldek az erdőben– folytatta nagyapó.
– És a zöld fenyőkönitt-ott piros toboz himbálódzik.
Pille-Rin erre azt mondta:
– A piros, az szép. A rókáknak is piros a farkuk.
A nagyapó ránézett Pille-Rinre, megszorította piros kesztyűs kezét, és hozzátette:
– Némelyik kisróka maga is piros.
Pille-Rin azt mondta:
– A farkasok szürkék, Piroskának meg piros sapkája van.
– Abban a fenyvesben – folytatta nagyapó –, ahol Piroska találkozott a
 farkassal, piros mellényű harkályok is aktak, csak Piroska nem vette észre
őket. És a szamóca is piros volt, csak Piroska nem szedett belőle. Egy pöttömnyi
piros bogár pedig beleröpült
Piroska kosarába, és mindent látott. De olyan picike volt, hogy a mesében
nincs is szó róla. Még kisebb volt, mint a pöttyök Pille-Rin kesztyűjén. Csak a pöttyök fehérek, a bogár meg pirosvolt.
Pille-Rin megkérdezte:
– Az erdőben vannak fehér díszek a fenyőfán?
– Fehérek nincsenek – felelte nagyapó.
– De mi majd fehér gyertyákkal díszítjük fel.
Ellen Niit

A fenyőtoboztündér

Unalmasnak és közönségesnek tartotta magát a fenyőtoboztündér, talán épp azért, mert tetőtől talpig barna volt. Ráadásul igen félénk természetű.Szinte sohasem mutatkozott, és a hangját is alig lehetett hallani.
A fenyőfatündér már komolyan aggódott miatta.Történt egyszer, hogy az erdei manózenekar
éppen egy közeli tisztásonadott koncertet. A fenyőfatündér felajánlotta,hogy magával viszi a fenyőtoboztündért a mulatságra.Ott majd találkozhat a többi tündérrel és más erdei teremtményekkel.
A kis tündér készült is a nagy napra,de induláskor mégis inába szállt a bátorsága.Aztán mégis elindultak, de ő
folyton-folyvást vissza akart fordulni. Szerencsére a távolból már csalogatóan hallatszott a zenekar vidám játéka.
Amikor végre megérkeztek a tisztásra,a fenyőtoboztündér csak ámult és bámult. A zenekar tagjai egy nagy fa
törzsén növő taplógombán muzsikáltak. Műsorukat jókedvű, tarka ruhás erdei manók figyelték. Egy árnyas fa
alatt derűs párok táncoltak a zene ritmusára.
– Nekem most haza kell mennem,de te csak maradj itt nyugodtan– mondta a fenyőfatündér, és magára hagyta a kis fenyőtoboztündért. Az szégyenlősen letelepedett az egyik sötét zugban egy gombára, de élvezettel hallgatta a zenét.
A zenekar egyik számot a másik után játszotta, és már szinte mindenki táncolt.
Egyszer csak egy vékony hang szólalt meg a fenyőtoboztündér mellett:
– Felkérhetlek egy táncra?
– Én nem tudok táncolni – felelte a fenyőtoboztündér félszegen.
– Nem számít, majd megtanítalak– válaszolta a piros kalapos galócatündér,aki táncra kérte.
– Egy, kettő, három... egy, kettő, három... – a fenyőtoboztündér így tanult meg táncolni.
Csak táncolt és táncolt, és mégsem érezte fáradtnak magát. Nemcsak a galócatündérrel táncolt, hanem manókkal és manólányokkal is, a nyírfatündérrel és a mogyorófatündérrel is.
Már egészen besötétedett, és a fenyőfatündér ismét aggódni kezdett.
Elhatározta, hogy visszamegy a mulatságba, és utánanéz a kis fenyőtoboztündérnek.
Mikor meglátta, hogy táncol, tudta, hogy többé már nem kell aggódnia miatta. A kis fenyőtoboztündér arca
kipirult az izgalomtól, és már alig állt a lábán.
– Mássz fel a vállamra, majd én hazaviszlek
– biztatta a fenyőfatündér.
Szállingózó hóban vitte vissza a fájához.
– Nagyon szépen köszönök mindent– hálálkodott a kis fenyőtoboztündér.
– Ez volt életem legszebb estéje.
Christl Vogl meséje

Csillagszél

Csillagszél

Csillagszélben, bing-bang-bong,
tündér rebben, fátylat bont,
szájunk szélén szállingál,
szempillánkon állingál.
Kis markában lépvessző,
sóhajtásból képet sző,
repdes, libben lent és fönt,
párnáinkra holdfényt önt.
Hűs hajnalban elhessen,
hogy még visszatérhessen...
Csillagszélben fátylat bont,
tündér rebben, bing-bang-bong...

Kovács András Ferenc

Találós kérdések a vízről

Magasabb a toronynál,
vékonyabb a nádszálnál.
Sírva dudorászik,
Ezüstösen poroszkál.
………………………………………
Felül kopog, alul csobog.
…………………………………….
Felhőből jön, földre ér,
onnan hamar visszatér.
………………………………………..
Erős, tán a legerősebb,
az életnél is idősebb,
s a föld színén, a föld alatt
meg sem állna, mindig halad.
Néha mintha szárnya volna,
elszáll messze a magasba,
a ha elunta égi útját,
könnyei a földet mossák.
……………………………….
Felhő könnye hull a földre,
Futó csermely lesz belőle.
..............................................
Ha sok van, veszély,
Ha kevés van, baj.
Ha nincs belőle,
elpusztulsz.
…………………………….
Reggel hidegen felfrissít,
este melegen tisztít.
Nyáron felüdít.
………………………………
Egyszer locsog,
máskor csobog,
te vödörben hordod.
………………………………
Nagyon hidegben jég leszek,
nagy melegben pára.
Szárazságban rálocsolnak
fűre meg a fára.
……………………………….
Hajót hordok hátamon,
megtorpanok gátakon,
gépet hatok, kereket,
húgaim a fellegek.
…………………………….
Fenn is van, lenn is van,
kinn is van, benn is van,
néma is, zenél is,
lágy is és kemény is,
fehér is, szürke is,
lomha is, fürge is.
…………………………….
Szalad lába nélkül,
mindent elnyel torok nélkül,
ágya van, de nem alszik.
( folyó )
………………………………..
Ágadzik, bogadzik,
mégse leveledzik.
( folyó )
……………………………
Megyen, megyen,
meg sem áll,
hanyatt fekszik, fel sem áll.
( folyó )
……………………………
Ide s oda kanyarog,
Nyárban sokszor sanyarog.
 Mikor aztán van mit inni,
Veszedelmes szokott lenni.
Víz a lelke, jég a háta,
Aki ügyes, kitalálja.
(folyó)
…………………………………
Hanyatt fekszik,
úgy szalad,
Erdőn, völgyön át halad.
( folyó )
…………………………….
Nyáron puha, mint a szél,
s hajót visz a hátán.

Kulcsár Ferenc TŰZMADÁR

Kulcsár Ferenc
TŰZMADÁR

Tűzmadár járt a kertemben,
szivárványos, kényes,
pázsitomra szállott
le a fényességes.

Bokraim közt lépegetett
aranyos-begyesen,
szedegette, emelgette
lábait kecsesen.

A tűzmadár

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s a szegény embernek három fia. Ennek a szegény embernek csak egy kicsi kertje volt, de ebben a kicsi kertben olyan gyönyörű szép rózsák termettek, hogy aki látta, megcsudálta. Volt abban a kertben egyéb virág is, olyan, amelyiknek az illatja hét mérföldre terjedt, olyan is, hogy ha valaki hozzányúlt, megcsendült s csengett, mint az aranycsengő. De nem sok öröme volt a szegény embernek ebben a sok szép, csodálatos virágban, mert éjnek idején berepült egy tűzmadár, akinek a tolla s a szárnya olyan volt, mintha lánggal égett volna, s mire észrevette magát a szegény ember, mire észrevették a fiai, egytől egyig lecsipkedte a virágokat, s vitte, a jó isten tudja, merre. Megpróbáltak mindent, hogy valami módon megőrizzék a virágokat. Próbálta a szegény ember, de vagy elaludott, vagy ha el nem aludott, a tűzmadár lánggal égő tolla egy percre, kettőre elvette a szeme világát. Sem meg nem lőhette, sem meg nem foghatta a madarat. Ugyanígy járt a szegény embernek a két idősebb fia is. Akkor aztán Laci próbált szerencsét, a legkisebb fiú. Egy hétig a szemét le sem hunyta, de a tűzmadár nem jött el. Hanem a hetedik éjen egyszerre csak beröppent, s éppen arra a rózsabokorra szállott le, amelyik mellé Laci húzódott volt. Egyik kezével befogta a szemét, a másikkal a madár után kapott, de éppen csak egy toll maradott a kezében: a tűzmadár elrepült.
     Hát hiába, nem tudják megőrizni a rózsákat. Azt határozzák a legények, hogy elmennek hetedhét ország ellen, s addig meg sem nyugszanak, amíg valahol a tűzmadarat meg nem találják. Mennek, mendegélnek, s hetedik nap rengeteg erdőbe érnek, rengeteg erdőben egy virágos kertre találnak, ahol éppen olyan szép rózsák voltak, mint az ő kertjükben. A két idősebb legény nem állhatta meg, hogy be ne menjen a kertbe. Hiába beszélt Laci, bementek, s egyik bokorról rózsát szakasztottak. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban megnyílik a föld, s kiugrik egy hétrőfös szakállú ember, megragadja a két legényt, szót sem szól, s viszi le magával az alsó világba. Laci egyedül maradott. Nem tudta, mit csináljon, merre menjen a bátyjai után. Gondolta, majd csak valahogy elékerülnek, vagy így, vagy úgy. Ment tovább nagy búsan, s amint megy, mendegél, meglát egy rettentő magas sziklát, s annak a sziklának a hasadékában egy kardot. Odamegy, kihúzza a kardot, s íme, abban a pillanatban a kard után kiugrik egy hétfejű sárkány. No, Lacinak sem kellett több. Neki a sárkánynak, s addig vagdalkozik jobbra-balra, előre-hátra, míg a sárkánynak mind a hét fejét le nem vágta. A sárkánynak úgy ömlött a vére, mint a patak. Laci fogta magát, megmosakodott a sárkány vérében, s olyan erős lett, mint egy óriás. Akkor elindult be a szikla hasadékán, de még kettőt sem lépett, jön szörnyű morgással szembe az ezüstmedve. Megnézik egymást, összekapnak; ropogott a csontja mind a kettőnek, de Laci erősebb volt, s úgy vágta földhöz a medvét, hogy megnyekkent belé. Azt mondta a medve:
     - Látom, hogy erősebb vagy, te legény, hagyd meg az életemet, bizony nem bánod meg. Kívánj akármit, minden kívánságodat teljesítem.
     - Nem kívánok én egyebet - mondotta Laci -, csak vígy el a tűzmadárhoz.
     - Ülj fel a hátamra, viszlek.
     Felül Laci a medve hátára, azzal megiramodik az a rettentő nagy állat, vágtatott a szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, egyszerre csak megállott egy kacsalábon forgó gyémántpalota előtt, s mondotta Lacinak:
     - Eredj, menj fel ebbe a várba, ott van a tűzmadár üvegkalickában. Most alszik a várban mindenki, a király is, a katonái is, de úgy nyúlj bele a kalickába, hogy a kezed hozzá ne érjen, mert ha megcsendül, fölébrednek az emberek, s nagy bajba kerülhetsz.
     Fölmegy Laci a palotába, meg is találja az üvegkalickát. Nyitva volt az ajtaja. Bedugja a kezét, de egy kicsit mégis hozzáért, s akkorát csendült a kalicka, hogy egyszeriben talpon termett az udvarban minden ember. Összeszaladnak az emberek, megfogják Lacit, viszik a király elé, s jelentik, hogy mit akart ez a legény.
     - No - mondja a király -, most karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem még a tűzmadarat is neked adom, ha elhozod a vaskirály aranysörényű paripáját.
     Kimegy Laci, felül az ezüstmedvére, s mondja neki, hogy mit akar a tűzmadár gazdája.
     - Jól van - mondja a medve -, könnyen elhozhatod, ha megfogadod az én szavamat. Annak a paripának mindig hátán az aranynyereg. Azt mondom hát, hogy a nyereghez hozzá ne nyúlj, mert ha úgy alusznak, mint a fekete föld, akkor is fölébrednek, olyan nagyot csendül az a nyereg.
     Még el sem mondta jóformán ezt az ezüstmedve, már ott is voltak a vaskirály ajtaja előtt. A legények aludtak mind. Bemegy Laci az istállóba, eloldja a paripát a jászoltól, de amint vezette ki, hogy, hogy nem, hozzáért a nyereghez, s attól akkorát csendült, hogy egyszeriben fölébredtek a kocsisok, tolvajt kiáltottak, megfogták Lacit, vitték a király elé. Azt mondta a király:
     - No, te betyár, karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem azt parancsolom, hogy indulj mindjárt Tündérországba, hozd el onnét a tündérkirály leányát, aki a palotának éppen az ötvenedik szobájában lakik.
     Felül Laci az ezüstmedve hátára, elvágtatnak Tündérországba, ottan felmegy a tündérkirály palotájába. Keresztülmegy negyvenkilenc szobán, egy lelket sem talált. Bemegy az ötvenedik szobába, s hát ottan ül aranylócán a tündér-királykisasszony, s amint meglátta Lacit, mindjárt felszökött az aranylócáról, s azt mondotta - úgy hallottam, mint ma:
     - Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
     Hiszen örült is, búsult is ennek Laci. Egy szóval sem merte mondani, hogy nem magának viszi a tündér-királykisasszonyt. Látta a medve Laci nagy szomorúságát, s mikor a vaskirály palotájához értek, azt mondta neki:
     - Csak hagyjuk kint a királykisasszonyt, a többit bízd rám.
     Abban a pillanatban az ezüstmedve megrázkódott, s szakasztott olyan tündérleány lett belőle, mint a tündér-királykisasszony. Fölment a palotába, Laci meg az aranysörényű paripán elvitte a tündér-királykisasszonyt. De még oda sem ért ahhoz a várhoz, ahol a tűzmadár volt, már ott volt az ezüstmedve. Ott a vaskirály szeme láttára visszaváltozott medvének, s elnyargalt, mint a sebes szél.
     Örült Laci, hogy visszakerült az ezüstmedve, de most meg az aranysörényű paripát sajnálta a királytól. Szerette volna, ha a paripa is megmarad, s a tűzmadarat is megkapja. Az ezüstmedve eltalálta a gondolatját. Megrázkódott, s éppen olyan aranysörényű paripa lett, mint a másik. Az igazi paripa kint maradt a királykisasszonnyal, Laci meg fölvezette az ezüstmedvéből lett paripát a királyhoz.
     Hej, örült a király! Egyszeriben odaadta a tűzmadarat kalickástul, mindenestül. De az ezüstmedvéből lett paripa csak azt várta, hogy Laci jó messzire nyargaljon a tűzmadárral. Visszaváltozott medvének, s ott hagyta a királyt. Éppen abban az erdőben érte utol Lacit, ahol a bátyjait a hétrőfös szakállú ember levitte az alsó világba.
     - Van-e még a szívednek valami kívánsága? - kérdezte a medve.
     - Nincs egyéb, édes medvém, csak az az egy: szabadítsd meg a bátyáimat.
     Ahogy ezt mondta, az ezüstmedve nagyot dobbantott a lábával, megnyílt a föld, s hopp, eltűnt. De még egy óra sem telt belé, kiugrott a föld alól: ott ült a hátán a két legény.
     Most már szépen hazamehettek. Velük ment az ezüstmedve is. Többet el sem eresztették, mint az édestestvérüket, úgy tartották. A tűzmadár többet nem pusztíthatta el a rózsákat, s a drága szép virágokkal tenger kincset szereztek. Olyan gyémántpalotát épített Laci, hogy abban jó szívvel ellakhatott a tündérkirály leánya.
     Még ma is élnek, ha meg nem haltak.