Unalmasnak és közönségesnek tartotta magát a fenyőtoboztündér, talán épp azért, mert tetőtől talpig barna volt. Ráadásul igen félénk természetű.Szinte sohasem mutatkozott, és a hangját is alig lehetett hallani.
A fenyőfatündér már komolyan aggódott miatta.Történt egyszer, hogy az erdei manózenekar
éppen egy közeli tisztásonadott koncertet. A fenyőfatündér felajánlotta,hogy magával viszi a fenyőtoboztündért a mulatságra.Ott majd találkozhat a többi tündérrel és más erdei teremtményekkel.
A kis tündér készült is a nagy napra,de induláskor mégis inába szállt a bátorsága.Aztán mégis elindultak, de ő
folyton-folyvást vissza akart fordulni. Szerencsére a távolból már csalogatóan hallatszott a zenekar vidám játéka.
Amikor végre megérkeztek a tisztásra,a fenyőtoboztündér csak ámult és bámult. A zenekar tagjai egy nagy fa
törzsén növő taplógombán muzsikáltak. Műsorukat jókedvű, tarka ruhás erdei manók figyelték. Egy árnyas fa
alatt derűs párok táncoltak a zene ritmusára.
– Nekem most haza kell mennem,de te csak maradj itt nyugodtan– mondta a fenyőfatündér, és magára hagyta a kis fenyőtoboztündért. Az szégyenlősen letelepedett az egyik sötét zugban egy gombára, de élvezettel hallgatta a zenét.
A zenekar egyik számot a másik után játszotta, és már szinte mindenki táncolt.
Egyszer csak egy vékony hang szólalt meg a fenyőtoboztündér mellett:
– Felkérhetlek egy táncra?
– Én nem tudok táncolni – felelte a fenyőtoboztündér félszegen.
– Nem számít, majd megtanítalak– válaszolta a piros kalapos galócatündér,aki táncra kérte.
– Egy, kettő, három... egy, kettő, három... – a fenyőtoboztündér így tanult meg táncolni.
Csak táncolt és táncolt, és mégsem érezte fáradtnak magát. Nemcsak a galócatündérrel táncolt, hanem manókkal és manólányokkal is, a nyírfatündérrel és a mogyorófatündérrel is.
Már egészen besötétedett, és a fenyőfatündér ismét aggódni kezdett.
Elhatározta, hogy visszamegy a mulatságba, és utánanéz a kis fenyőtoboztündérnek.
Mikor meglátta, hogy táncol, tudta, hogy többé már nem kell aggódnia miatta. A kis fenyőtoboztündér arca
kipirult az izgalomtól, és már alig állt a lábán.
– Mássz fel a vállamra, majd én hazaviszlek
– biztatta a fenyőfatündér.
Szállingózó hóban vitte vissza a fájához.
– Nagyon szépen köszönök mindent– hálálkodott a kis fenyőtoboztündér.
– Ez volt életem legszebb estéje.
Christl Vogl meséje
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése