Pötyi és a tűzokádó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy négylábú pöttyös család: pöttyös mama, pöttyös papa és tíz pöttyös csemete. A legkisebb csemetét úgy hívták, hogy Pötyi.

Ő volt a legkisebb, de azért sok mindent tudott már: bukfencezni, hóembert rajzolni, kiskecelányomat énekelni, hátrafelé ugrálni, villamosjegyet lyukasztani, ajtón becsöngetni, sőt, fütyülni is tudott egy kicsit. Csak az orrát nem tudta kifújni még.

Eljött az ősz, és a pöttyös csemeték megnáthásodtak. Mind az orrukat fújták: trombitáltak és harsonáztak. Csak Pötyi szipogott szép szerényen.

Meghallotta ezt pöttyös nagybácsi.

– Hát te, csillagocskám? – nézett Pötyire. – Te miért szipogsz?

– Bert deb tudob kifújdi az orrobat!

– Ó, pedig az nagyon egyszerű! Nézd, így kell! – és pöttyös nagybácsi megmutatta, hogyan kell orrot fújni.

Pötyi megpróbálta utánozni.

Erre összefutott pöttyös mama, pöttyös papa, meg a kilenc pöttyös testvér:

– Hajrá, Pötyi! Jól van, Pötyi!

De hiába, Pötyinek nem sikerült az orrfújás.

Akkor betoppant pöttyös nagymama:

– Na, mit hoztam az én kis Pötyikémnek? – és táskájából egy virágos zsebkendőt húzott elő. – Én hímeztem!

– Éd deb tudob kifújdi az orrobat! – tiltakozott Pötyi.

– Legalább próbáld meg a kedvemért! – kérlelte pöttyös nagymama. – Nézd, így kell! – és pöttyös nagymama is megmutatta, hogyan kell orrot fújni.

Pötyi pöttyös nagymamát is megpróbálta utánozni.

Erre újból összefutott pöttyös mama, pöttyös papa meg a kilenc pöttyös testvér:

– Gyerünk, Pötyi! Mindent bele, Pötyi! – bíztatták a kicsit.

De hiába, Pötyinek nem sikerült az orrfújás.

Akkor jött pöttyös mama, utána pöttyös papa, aztán a kilenc pöttyös testvér. Mind megmutatták, hogyan kell orrot fújni.

Pötyi őket is megpróbálta utánozni. De hiába, nem sikerült neki az orrfújás. Végül sírva fakadt.

Arra ment a tűzokádó kék sárkány.

– Hát te miért sírsz? – kérdezte Pötyit.

– Bert deb tudob kifújdi az orrobat!

– Minek az? Tanulj meg inkább tüzet okádni!

– Jó! Butasd beg, hogy kell!

Pöttyös mama, pöttyös papa és a kilenc pöttyös csemete újból összefutott. Izgatottan figyelték a tűzokádó kék sárkányt.

– Zárd össze jó erősen a szádat! – vezényelt a sárkány.

– Zárd össze jó erősen a szádat! – ismételte kórusban a pöttyös család.

Pötyi jó erősen összezárta a száját.

– Vegyél egy nagy levegőt! – folytatta a sárkány.

– Vegyél egy nagy levegőt! – ismételte a pöttyös család.

Pötyi vett egy nagy levegőt.

– És az orrodon fújd ki a forró lángot! – fújt egy nagyot a sárkány.

– És az orrodon fújd ki a forró lángot! – ismételte a pöttyös család.

Pötyi fújt az orrán át egyet.

– Hol a láng? – nézett körbe csalódottan.

– Éljen! – kiáltotta pöttyös papa. – Pötyi megtanult orrot fújni!

Pötyi elővette a nagymama virágos zsebkendőjét, jól összeszorította a száját, aztán vett egy nagy levegőt, és fújt még egyet.

– Éljen Pötyi! – kiáltotta pöttyös mama. – Majd arra is megtanítunk drágám, hogy az egyik orrlyukadat be kell fogni...

– Csak nem most! – rikkantotta Pötyi, és még egyet fújt a zsebkendőjébe.

– Éljen Pötyi! Éljen! Éljen! – kiáltozott a kilenc pöttyös csemete. – És éljen a kék sárkány!

Még sokáig éljeneztek és tapsoltak, mert bizony, ilyen nagy dolog az, amikor a kicsi pöttyös már nem csak bukfencezni, hóembert rajzolni, kiskecelányomat énekelni, hátrafelé ugrálni, villamosjegyet lyukasztani, ajtón becsöngetni, és egy kicsit fütyülni tud, hanem az orrát is ki tudja fújni, mint a nagyok.