Hol volt, hol nem volt, volt egyszer
egy udvar, abban két ló, két kecske, tíz liba, húsz pipe, két kutya, öt macska –
meg egy nagyhangú kakaska.
Büszke volt a kakaska a hangjára, pitymallattól
szürkületig fújta: – Kukurikú! Kukurikú!
Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!
Szürkületkor nyugovóra tért a kakaska,
s aludt másnap hajnalig. Akkor újrakezdte:
– Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a
kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!
– Csodás hang! Csodás hang! –
burukkoltak elismerően a galambok.
– Messzezeng! Messzezeng! – mekegték a
kecskék.
– Kiváló! Kiváló! – nyihogták a lovak.
A kakaska büszkén húzta ki magát a sok
dicséretre.
Arra gurult a sün. Hallotta, mint
dicsérik az állatok a kakaskát. Megállt, és nagyot pöffentett:
– Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis
kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff!
– Kukurikú, mit hallok?!
– Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis
kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff!
–
Harsányabb?! – fortyant fel a kakaska. – A macskáknak nincs is hangjuk! Egész
nap szunyókálnak!
– Nappal szunyókálnak, pff, pff –
pöfögött a sün –, ám éjszaka annál harsányabban kornyikálnak!
– Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka alszik
a világ!
– Pff, pff... Keveset tudsz, kis kakaska, éjjel
vadászik a macska!
– Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka sötét
van!
– Pff, pff... Nem egészen, kakaska! Sötét
égen fehér folt: világít a fényes hold.
– Kukurikú... Mi az, hogy fényes hold?
– Pff, pff... A hold: az éjszaka napja!
Elcsodálkozott a kakaska. Még
kukorékolni is elfelejtett. Elrejtőzött a kút mögé, s mind a fényes hold jöttét
várta.
Lassan besötétedett. A kakaska
elálmosodott, de elszántan tovább várakozott.
Végre feljött a hold. Az udvar öt
macskája nagyot nyújtózott.
– Pff, pff... Látod, kakaska? Látod?
A kakaska hirtelen éber lett:
– Látom! Látom!
A macskák felültek a háztetőre, és
hangolni kezdtek.
– Pff, pff... Hallod, kakaska? Hallod?
– Hallom! Hallom!
A macskák teli torokból rázendítettek:
– Máj, máj, máj! Májjal teli tál! Háj,
háj, háj! Sárga kacsaháj!
– Majd adok én nektek kacsahájat! –
gurult méregbe a kakaska. – Majd kaptok ti tőlem májjal teli tálat!
Keresett egy hosszú létrát.
Nekitámasztotta az eperfa törzsének, s elindult rajta fölfelé.
– Pff, pff! Hová mégy, kakaska?
– Megyek az égbe!
– Pff, pff! Miért mégy az égbe,
kakaska?
– Lehozom a holdat!
– Pff, pff! Miért hozod le, kakaska?
– Hogy a macskák ne találják!
– Pff! Pff! És az miért jó, kakaska?
– Ha nincs hold –, nincs kornyikálás!
– Pff, pff! Ezt jól kifundáltad,
kakaska!
– Meghiszem azt, nyávogadta! Legszebb
hang: a kakas hangja!
Mikor idáig ért a nagyhangú kakaska,
izgalmában akkorát ugrott, hogy a létra kicsúszott alóla, s úgy vágódott a
földhöz, mintha a mennybolt szakadt volna le.
A nagy zajra fölébredtek a lovak, a
kecskék, a libák, a pipék, előfutottak a kutyák, odaugrottak a macskák. Látták,
mi történt, s olyan kacagásba kezdtek, hogy arra a galambok is fölébredtek.
Másnap még a verebek is mind a kakaskát nevették, hogy létrával akart az égbe
menni.
Attól kezdve a kakaska nem versenyez
többé a macskákkal. Átalussza az éjszakát, s csak pitymallatkor kezdi az
énekét:
– Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa,
félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése