Kalaposmanó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elfelejtett kalapdoboz a bokor tövében. Abban lakott Kalaposmanó.

Így hívták, mivelhogy éjjel-nappal kalapot viselt. Ő maga varrta a fejrevalóját egy piros bőrkesztyűből, amit a kalapdoboz fenekén talált. Szép gömbölyűre formázta a kalap tetejét, míg olyan öblös nem lett, mint egy üst. A karimájára sombogyót tűzött.

– Enyém a legszebb kalap az erdőben! – nézegette elégedetten, s attól kezdve sosem vált meg a fejfedőjétől.

Egy tavaszi reggelen Kalaposmanó elhatározta, hogy meglátogatja a távoli bokrok alján élő rokonait. Becsukta a kalapdobozt, s dúdolgatva elindult az erdő túlsó végébe. Olyan peckesen lépegetett, hogy a fűben lapuló galambgombák mind felfigyeltek a közeledtére. Nehézkesen megbökték a kalapjukat, és mormoltak hozzá valamit.

– Tetszik a kalapom, öcskösök? – húzta ki magát Kalaposmanó, és jó hangosan dúdolni kezdett:

Gomba testvér, galambom,

jobb, ha ezt én kimondom:

kiskalapom nem adom!

És nagy léptekkel tovább sietett. A galambgombák csodálkozva pislogtak utána.

Kalaposmanó nemsokára elérte a fekete manók szállását. A fekete manók szívélyes legények voltak, mosolyogva lengették meg a kalapjukat a vendég előtt.

– Ej, de nagyon lengettek, de nagyon lengettek! – dünnyögte Kalaposmanó. – Csak nehogy az én kalapomat is lengetni akarjátok! – és jó hangosan dúdolni kezdett:

Manó testvér, galambom,

jobb, ha ezt én kimondom:

kiskalapom nem adom!

És továbbsietett. A fekete manók leesett állal bámultak utána.

Kalaposmanó végül elérkezett a távoli rokonok területére. Azok úgy megörültek a régen látott rokonnak, hogy összegyűltek az erdei tisztáson, és üdvözlésképpen levegőbe dobálták a sipkáikat.

– Puff neki, ezek meg dobálnak! Csak nehogy az én kalapomat is dobálni akarják! – torpant meg Kalaposmanó, és újból rágyújtott a nótájára:

Manó testvér, galambom,

jobb, ha ezt én kimondom:

kiskalapom nem adom!

A rokonok elhűlve bámulták Kalaposmanót, aki, ahogy jött, hipp-hopp, el is tűnt a tisztásról.

– Fityisz az orrotokra! – dünnyögte magában, és még gyorsabban szedte a lábát. – Hazamegyek! A kalapom nem adom!

Ahogy ott fut, ahogy ott szaporáz hazafelé, egyszerre kétségbeesett sírás üti meg a fülét. Körülnéz, hát egy madárfióka vergődik a borókabokor tövében.

Közelebb lép, s akkor látja, hogy nem is egy, hanem négy, nem is négy, hanem öt fióka vergődik a földön.

– Jaj, jaj, lefújta a szél a fészkünk! Jaj, jaj, végünk! Végünk! – jajveszékeltek a fiókák.

– Jaj, jaj, itt vész öt szép kicsi vérünk! Jaj, jaj, végünk! Végünk! – Kalaposmanó szétnézett, s akkor látta, hogy a bokor ágán a madárszülők is a fiókákat siratják.

Nagyot dobbant Kalaposmanó szíve.

– Segítek én, ne sírjatok! – ugrott szaporán, és kúszni kezdett a boróka ágán fölfelé. Fürgén fölmászott a bokor hegyibe, ott lekapta a kalapját, mintha mindig erre készült volna, és gyöngéden elhelyezte az ágak között, mint egy puha fészket.

– Itt az új fészek! – kiáltotta. – Lehet költözködni! De szaporán, míg szimatot nem kap a róka!

Hitték is, nem is a madárszülők a nagy csodát, ám nem sokáig gondolkodtak, hanem szép sorban a kalapfészekbe menekítették a fiókákat. No, volt is aztán öröm, volt hálálkodás:

– Sosem feledjük Kalaposmanó, hogy milyen nagy jót tettél vélünk! Élünk!

– Semmiség! – mosolygott szerényen Kalaposmanó, és abban a pillanatban ő is úgy érezte, hogy nem történt semmi különös. Csak annyi, amennyinek történnie kellett.

Elbúcsúzott a madárcsaládtól, és könnyű szívvel hazasietett.

Kinyitotta a kalapdobozt, és megkereste a piros bőrkesztyű párját. Aztán leült, és varrt magának egy új kalapot.