Szudorka és a mikulás

Szudorka, a kismanó felkészülten várta a telet.
Szép kis erdei kunyhót épített magának, egy aprócska kályha is duruzsolt a sarokban. Esténként üldögélt a jégvirágos ablak előtt, és figyelte a sűrű hóesést. Időnként betértek hozzá látogatóba barátai, az erdei állatok, és érdekes dolgokról meséltek neki.
Megtudta, hogy egy decemberi éjszakán hosszú szakállú, prémes kucsmájú öregember látogatja meg az erdő lakóit, és hatalmas puttonyából finom falatokat varázsol elő számukra. Ezt az öregembert úgy hívják, hogy Mikulás.
Szudorka nagyon izgatott volt, alig várta, hogy megérkezzen a jóságos öregember. El sem mozdult az ablak mellől, nehogy lekésse a vele való találkozást. Nagyon ügyelt rá, el ne aludjon véletlenül, de végül a fáradtság mégis erősebbnek bizonyult nála, és elnyomta az álom. Mikor felébredt, nem akart hinni a szemének!
Az ablakban sok-sok édes meglepetést, finom gyümölcsöket pillantott meg, a távolból pedig vidám csengettyűszót hallott. Villámgyorsan magára kapta meleg kabátkáját, csíkos sálját, fejére tette sapkáját, kezére kesztyűt, lábára bélelt csizmát húzott, és szaladt a hang irányába.
Olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak bírta, és szerencséje volt, mert a csengettyűszó egyre közelebbről hallatszott. A szánkó gyakran megállt, hiszen minden odút, üreget, házacskát meglátogatott a Mikulás, így Szudorka egyszer csak ott állt a rénszarvas húzta fényes fogat előtt. Alig bírt megszólalni, csak nézte csillogó szemmel az öregembert, aki jóságosan mosolygott rá.
- Szervusz, Szudorka! Jártam már nálad.
- Igen, tudom, és köszönöm szépen az ajándékokat! - mosolygott vissza a kismanó is.
- Csak meg akartalak nézni közelről. Honnan ismersz engem?
- Én mindenkit ismerek - kacsintott a Mikulás, és kinyitotta fényes aranykönyvét.
- Látod, ide van beírva mindenki, akihez el kell jutnom ezen az éjszakán. Ha van
kedved, velem tarthatsz. Pattanj fel a szánkóra!
A kismanó áhítattal nézte az aranykönyvet, és boldogan ült fel a szánkóra. Szálltak szélnél is sebesebben, járták az erdőket, mezőket, falvakat, városokat. Szudorka kicsi szíve izgatottan zakatolt, alig tudott betelni a rengeteg új élménnyel. Különösen az emberek világa izgatta. Elhatározta, hogy a tél elmúltával újra felkerekedik majd, és megismerkedik az emberekkel is.
Hajnalodott már, mire a rénszarvasszán visszaért az erdőbe.
-Gyere, kismanó! - mondta a Mikulás - Díszítsük fel az erdő karácsonyfáját!
-Miért kell feldíszíteni? - csodálkozott Szudorka, de szívesen segített a fára aggatni a
szebbnél szebb díszeket.
-Örömet szerzünk vele az erdőlakóknak. Hamarosan itt a karácsony, és a karácsonyi
angyalok meglátogatnak benneteket. Ne felejtkezz el a barátaidról manócska, készíts nekik valami kedves meglepetést, hiszen a legtöbb örömöt mások öröméből merítheted.
-Megjegyeztem kedves Mikulás, és még egyszer köszönök mindent! - a kismanó
sokáig integetett a szánkó után, tudta, hogy ezt az éjszakát soha nem fogja elfelejteni.
Másnap aztán hozzálátott, hogy ajándékot készítsen barátainak. Tobozból állatkát faragott a mókusnak. Csipkebogyóból láncot fűzött az őzikének. Szép képet festett a süninek. Rongybabát készített a nyuszikának. Alaposan kitakarította házacskáját, sütit sütött, ünneplő ruhába öltözött így várta a karácsonyi angyalokat.
Az ünnep estéjén, mindannyian összegyűltek a hatalmas, feldíszített karácsonyfa körül. Körbeállták a fát, gyertyát gyújtottak, énekeltek és átadták egymásnak az ajándékot. Szudorka vendégül látta barátait házacskájában.
Körbeülték a szépen megterített asztalt, beszélgettek, lakmároztak. Egyszer aztán csengettyű szólt, és gyönyörű muzsika csendült fel. Kiszaladtak az udvarra, és csak álltak meglepetten! A fenyőn csillagszóró szikrázott, égtek a gyertyák, a fa alatt pedig mindenki ajándékot rejtő csomagot talált. Egész este az új játékokkal játszottak, sokat nevettek, bolondoztak.
Szép volt ez az este. Szudorka arra gondolt, hogy gyönyörű volt a karácsonyfa, a sok ajándék, a finom étel, de a legjobb mégis az volt, hogy ezt a csodát azokkal élhette át, akiket szeret.