Akik ki akarták merni a tengert

Volt egyszer két jó barát. Legénnyé cseperedtek, házasodni készültek. Mielőtt megházasodtak, szentül megfogadták egymásnak:
- Amelyikünknek jobban megy majd a sora, az segít a másikon.
Az egyik hamarosan feleségül vett egy szép, takaros, szorgalmas hajadont. Nem éltek bőségben, de békességben.

Egy nap így szólt az ember a feleségéhez:
- Elég volt a szegénységből, asszony! Kitaláltam, hogyan gazdagodhatunk meg. Ha mindenben rám hallgatsz, meglásd, nem bánod meg.
- Úgy lesz, ahogy kívánod - felelte az asszony. - Mondd el hát, mit találtál ki!
- A tenger fenekén elsüllyedt kalmárhajók hevernek - kezdte az ember. - Kinccsel, arannyal vannak tele. Soha nem akadt nyomukra senki. Gyere, merjük ki a tengert az utolsó csöppig, megtaláljuk a sok aranyat-ezüstöt. Ha mégsem lelnénk meg, legalább halat fogunk, tömérdek halat. Besózzuk, megszárítjuk, eladjuk, abból gazdagszunk meg. Holnap jó reggel elindulunk. Főzzél rizst, készíts az útra bételdiót, rakd meg a kosarat elemózsiával. Amint megvirrad, elindulunk tengert merni.

 Az asszony szót fogadott. Kora hajnalban fölkerekedtek. Elértek e tenger partjára. Lerakták a cókmókjukat, aztán mindketten egy-egy vékával nekiláttak kimerni a tengert. Merték - hordták-öntözték a tengervizet ki a partra. Addig dolgoztak, míg meg nem éheztek. Haraptak egy falást, és újból munkához láttak. Már leszállt a nap, de csak meregették a tengert, egy nyújtózásnyi időre sem hagyták abba. Késő éjszakáig hajladoztak, akkor hazabotorkáltak.
Másnap virradatkor folytatták. Ötödik napja dolgoztak már egyfolytában. Akkor az ember fölegyenesedett, szemére ernyőzte a tenyerét, és végignézett a tengeren.
- Asszony! - kiáltotta. - Már sokkal kisebb a tenger!
- Akkor csak gyürkőzzünk - biztatta a felesége. - Ha még egy hónapig merjük, foghatunk halat eleget. Megtisztítjuk, besózzuk, megszárítjuk, eladjuk, jó pénzt kapunk érte. Aztán ha még az elsüllyedt hajókat is megtaláljuk, győzzük csak hazahordani a sok drágaságot!
Hanem a halak meghallották a beszédüket. Összesereglett a széles tenger halnépe, apraja-nagyja, egy iramodással királyuk előtt termettek.
- Nagy veszedelem fenyeget bennünket, utunk király! Egy ember meg egy asszony meri, meregeti a tengert, ki akarják merni az utolsó cseppig. Mind egy szálig elpusztulunk!
Látta a halak királya, hogy ennek fele se tréfa.  Megparancsolta halszolgáinak:
- Kerítsetek öt szép aranykancsót, öt fényes ezüsttálat, hordjatok össze nagy halom drágakincset, vigyétek el annak az embernek meg asszonynak, és kérjétek meg őket szép szóval, hogy kegyelmezzenek meg a halak népének!
Lódultak a halszolgák. Szájukba fogták a sok aranyat – ezüstöt, drágaságot, kiúsztak vele a patthoz. Lerakták a két ember lába elé a fövenyre. Csak úgy szikrázott a sok kincs a napfényben. Meghajoltak a halak, és rimánkodtak: ne merjék tovább a tengert, kegyelmezzenek életüknek.
Örvendezett az ember meg a felesége, megígérték, hogy egy csepp vizet sem mernek ki eztán a tengerből. Hazacipelték a kincseket, alig bírták. Nem főtt többé a fejük a szegénységük miatt, messze környék leggazdagabbjai lettek. De a nagy vagyon nem tette felfuvalkodottá őket, békességben éltek, elégedetten.

Hát a másik cimborával meg mi történt közben? Megházasodott ő is, de nem sok szerencsével: lusta, perlekedő, ostoba asszonyt kapott.
Eszébe jutott egyszer régi kenyeres társa, fölkerekedett látására a feleségével együtt. Nem hitt a szemének a nagy bőség láttán. Törte a fejét: hogyan szerezhetett ez ekkora vagyont? Hiszen éppen olyan ágrólszakadt szegény volt valamikor, mint ő. El is kezdett siránkozni, panaszkodni:
- Milyen szép vagyonod van! Milyen gazdagságban élsz! Én meg nyomorúságban tengődöm. Betevő falatom is alig akad.
Megsajnálta régi pajtását a gazdag, elmondta neki sorra-rendre, hogyan pártolt hozzá a szerencse. Pénzel is megrakta a zsebét, úgy bocsátotta útjára. Alighogy hazaért a szegény, megparancsolta a feleségének:
- Holnap virradatra főzzél rizst, készíts elemózsiát az útra. Korán elindulunk, kimerjük a tengert: nekünk is lesz aranyunk-ezüstünk, akárcsak a cimborámnak!
Föltápászkodott az asszony jókor reggel, tüzet gyújtott. Rizst dobott a fazékba, de több hullt a földre, mint bele. Megmosta, de megint elszórt belőle. Mikor a tálba öntötte volna, ugyanígy járt. Így pazarolta a lusta, ügyetlen asszony a rizst. Az elemózsiás kosárba csak fele jutott. Alig hogy kelt a nap, indultak a tengerpartra.
Merték nagy hűhóval a vizet, merték, hordták ki a partra. Közben meg veszekedtek, pörlekedtek. Neszét vették a halak, hogy megint a tengert meri valaki. Megszeppentek, ott lapultak a part közelében, füleltek, hallgatóztak. A lusta asszony hamarosan megelégelte a sűrű hajladozást. Földhöz csapta a vékát, mérgesen azt kiáltotta:
- Nem vagyok bolond, hogy megszakasszam magamat! Mióta merem már a vizet, mégse látom, hogy apadna a tenger!
Ráripakodott az ura, de hiába. Összenyelveltek, még egymásnak is ugrottak. Addig szaggatták egymás ruháját, hogy egy-két rongy maradt rajtuk. Akkor kifújták magukat, és csüggedten ennyit mondtak:
- Koldusok voltunk, azok is maradtunk. Ne törjük magunkat tovább!
Meghallották a halak, örvendeztek nagyon, hogy most már nincs mitől tartaniuk. Kilestek a vízből, és megpillantották a két szerencsétlent, ringyben - rongyban, kék-zöld foltokkal tele. Nem győztek bukfencezni, karikázni széles jókedvükben.
Azóta sem próbálkozott meg senki, hogy kimerje a vizet a tengerből.